Tüskék

Rég jelentkeztem, de ilyenkor korai sötétedésben, gyertyafénynél jobban jön az ihlet.

A következő novella főszereplőjével már rengeteget írtam, de ti még nem nagyon ismerhetitek. Az előző novella, aminek közvetett alanya a: Hagyaték. Ebből egyértelműen kiderül, hogy ismét csak visszafelé mentünk az időben egy kicsit. Annak, aki eddig nem jött volna rá, a Lisa nevű humán közvetítőről olvashattok ezúttal.

Utálom a hétfő reggeleket. Ilyenkor mindig egy hosszú hét áll előttem Seattle leg-tenyérbemászóbb alakjaival. És most nem csak az alvilágra, és az utcai söpredékre célzok. Ó nem. Seattle legtöbb söpredéke nem az utcákon tengődik. Legtöbbjük az utca nyomorából él, akár céges, akár alvilági berkekben. De hol is tartottam? Á, igen:

Utálom a hétfő reggeleket. Ezen a tényen csak rontott, hogy a telecom csipogása teljes két órával korábban vert fel, mint, ahogy az ébresztőmet beállítottam. Neth programocskájának ki kellett volna szűrnie a hívást. A tény, hogy ez mégis átjutott a rostán abból fakadhatott, hogy az illető elég nagy hal volt, hogy felkeltsen.

Nagyon hosszú másodpercekig, talán egy percig is azon imádkoztam, hogy hallgasson el a készülék, de hiába, így kelletlenül nyúltam az éjjeliszekrény felé, hogy leüssem azt az átkozott hívás fogadása gombot.

– Jó reggelt Elizabet. – A határozott női hang csak tovább erősítette bennem az érzést, hogy a másik oldalamra kellett volna fordulni, a hívás fogadása helyett. A telecomom képernyőjét Lady Iris portréja töltötte ki. A hajnali időpont ellenére a Lady minden hajszála úgy állt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Bármelyik divatcég kosztümreklámjából előléphetett volna éppen. Persze ha a kosztüm ára legalább négy nullával végződik.

– Lady Iris. – Nem fárasztottam magam az illemmel. Ettől a nőtől különben is minden szőrszál az égnek állt a hátamon. Volt benne valami…,valami nem is tudom mi, amitől a vészcsengők csilingelni kezdtek a fejemben. Más esetben már rég feltettem volna a feketelistámra a telefonkönyvben, de sajnos túl jóban volt a főnökeimmel.

– Szükségem lenne a tudásodra, ma reggel nyolc órától. – Legszívesebben kéjesen a telecomba röhögtem volna az időpont hallatán, mert szerencsére foglalt volt. De annak se Gabriel, se Kongou nem örült volna, ezért minden önuralmamat összeszedtem, hogy szánakozó hangot tudjak kipréselni magamból.

– Sajnálom, de addigra már be van ütemezve egy tárgyalásom. – Szerencsére elég szánakozóra sikerült a mondat.

– Biztos vagyok benne, hogy Harimoto-san át tudja ütemezni a programját. – A név hallatán szemem ismét kipattant. Vajon honnan tudta kivel van találkozóm? Egy röpke másodpercig újragondoltam az ajánlat fontosságát, de másodszorra is a „kapja be hölgyem” válaszra jutottam. A dolog elég fontos lehetett, mert a Fehér Lady – ahogy az utcán hívták- csendben és türelmesen várta az üres képernyő válaszát.

– Sajnálom, de nem rúghatok fel egy több hete lebeszélt találkozót. – A Lady arca továbbra is nyugodt maradt.

– Értem. Ez esetben további kellemes pihenést. – Válaszolta, majd szinte azonnal meg is szakadt a vonal.

Hosszú percekig próbáltam visszaaludni, de természetesen hiába, így az amúgy is utált hétfő reggelt majdnem másfél órával korábban kezdtem a megszokottnál. Már épp zuhany után a teámat szürcsöltem, amikor a lakás rendszere tudatta velem, hogy valaki odalent beütötte a kapunyitó kódját. Néhány perccel később Greg nyitott be a lakásba.

– Te meg mi a francot csinálsz itt ilyen korán? – Fakadt ki belőlem a kérdés.

– Neked is jó reggelt. Ezek szerint nem kaptad meg az üzenetet. – Csak megcsóváltam a fejem, mire Greg a beépített terminálhoz lépve feloldotta a hívásszűrést. A hónapok során szinte személyi asszisztensé nőtte ki magát a testőr szerepkörből, ezért már néha jobban ismerte a szokásaim, mint én magam.

– A Harimoto tárgyalást átütemezték. – Még ki sem mondta a szavakat, a rendszer újabb bejövő hívást jelzett. A hívó fél nevét látva nem tudtam, hogy dühbe jöjjek, vagy megijedjek.

– Ezt, meg hogy a fenébe intézte el? – Bukott ki belőlem a kérdés, amint a Lady arca megjelent a kijelzőmön.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Válaszolt egy halvány kis mosollyal a szája sarkában. – Értsem úgy, hogy mégis van időd az ajánlatomra?

Ösztönösen az ajkamba haraptam, ahogy azon meditáltam: vajon bele akarok folyni ebbe az ügybe? De valószínűleg már az első hívása előtt is nyakig benne voltam.

– Miért pont én? – Tettem fel gyanakodva a kérdést.

– Megbízható, profira van szükségem, azonnal. – Jött az őszinte válasz, szinte gondolkodás nélkül.

– Akkor ismeri a főnökeim számát, mert én még messze vagyok a profitól. – Fakadt ki belőlem az őszinte válasz.

– Hát persze, a szerénység. Apád után számolhattam volna vele. – Jelent meg valami fura nosztalgikus félmosoly az arcán. A mondat hallatán a szívem egy ütemet kihagyott, és láttam, ahogy Greg is felénk fordul, mintha csak valaki fegyvert sütött volna el.

– Maga ismerte az Apámat? – Rengeteg időt, pénzt és energiát öltem bele, hogy megtudjam kik voltak a szüleim, nem mintha számított volna, egyszerűen csak tudni szerettem volna, milyen hozott anyaggal dolgozom. Édesanyámról találtam is pár adatot, többek közt a baleseti jegyzőkönyvet, ami szerint életét vesztette, nem sokkal a születésem után. De Apámról egyetlen szót sem találtam.

– Nem, én ismerem az Apádat. Ami azt illeti elég régi, és szoros barátságot ápolunk. – A szája a nosztalgikus mosolyból valami ragadózó szerű mosolyra húzódott, ahogy ráharaptam a csalijára.

– És honnan tudjam, hogy igazat beszél? – Igyekeztem szkepticizmust erőltetni magamra, de valami azt súgta, ebben az ügyben hiába is tettek bármit is.

– Mindent a maga idejében, előbb szeretném, ha beszélnél Mr. Johnson nevében Lord Torgoval.

 A név hallatán végigfutott a hideg a hátamon, ahogy tudatosult bennem, miért kellek neki én, bármelyik talpnyalója helyett. Szüksége volt egy Troll Cityn kívüli emberre, különben Torgo végig se hallgatja az ajánlatát, vagy ami még jobb, darabokban küldi vissza a Ladynek az illetőt. A helyzeten csak rontott, hogy már korábban is voltak kisebb nagyobb üzleteim a Tüskékkel, ezért valószínűleg a megbízhatóbb kategóriában szerepeltem náluk…

Ahogy az ötös útról Fort Lewisban lekanyarodva megláttam az egykor szebb napokat is megélt raktáráruházat felerősödött az érzésem, hogy nem kéne belemásznom a dologba, mert nem tudok eleget a körülményekről. Éreztem a vezetőülésben ülő Greg felől, hogy az ő agyában is hasonló gondolatok kavarognak, így a kocsiban szinte tapintani lehetett a feszültséget.

Ennek ellenére az anyósülésen ülő ork férfi nyugodtnak és magabiztosnak tűnt. Világosszürke bőre, és meglehetősen nagy szemfogai ellenére elég megnyerő volt az átlag bandatagokhoz képest, bár ezen az élményen sokat tompított viseltes bakancsa, és bőrkabátja. Lady Iris közvetve bérelte fel, mágikus fedezetnek, bár nem sok reményt fűztem hozzá, hogy az alig húsz év körüli sámán sokat javítana az esélyeinken, ha elfajulnak a dolgok.

A bejárathoz érve közelebbről is szemügyre vehettük a két megtermett fogdmeget, akik terepszínű ruhájukban, az oldalukon fegyverrel őrködtek. Mikor leparkoltunk és Greg kiszállt, hogy ajtót nyisson nekem egyikük egy fémdetektort húzott elő a mellénye alól, és mikor odaértünk gondosan elhúzta minden porcikám előtt. Amikor végzett csak egy morgással, és fejének az ajtóra bökésével közölte, hogy menjek be, ellenben, amikor Greg és Nick követni akarták példámat eléjük állva jelezték, hogy a meghívás csak nekem szólt.

– Minden rendben lesz. – Fordultam vissza Greg felé, és finoman a vállára tettem a kezem bíztatásul. Amikor a szemembe nézett tudtam, hogy megértette mondani valómat, így ismét a bejárat felé fordultam.

Hogy túl érzelgős vagyok? Meglehet, de néha jól jön a színjáték is, így gond nélkül aktiválhattam a karórájában lévő gyenge fókuszt, ami a kettőnk közti mentális kapcsolatot hivatott fenntartani. A szeméből pedig megtudtam, hogy felfogta a kódot. Ha azt mondtam volna „Minden rendben van.” Azonnali erősítés hívására adtam volna utasítást, így viszont „ha elfajulnak, a dolgok szólj a fiúknak” üzemmódba kapcsolt.

Az üvegajtóba épített fotocella csodával határos módon még működött, és mikor odaértem szélesre tárta előttem a paneleket. Az odabentről érkező bűz sem volt jobb, mint a kinti két troll testszaga. Doh, penész, cigaretta és izzadság keveredett a levegőben, ami a szellőztetőrendszer üzemképtelenségének aromájával társult. Még egy lepukkant kocsma szagának is jobban örültem volna. Még szerencse, hogy a reggelim a találkozó utánra halasztottam.

Az épület a falakon, és a tartóoszlopokon kívül szinte teljesen ki volt ürítve. A gyér világítás csak itt-ott engedte látni a falon lévő grafitiket. Az áruház nagyjából közepén pedig négy alak várakozott rám. Azonban tekintetemet átsiklatva az asztrálba meggyőződhettem róla, hogy a sötétség leple alatt még jó néhányan árgus szemekkel figyelnek.

Ahogy elindultam az asztal körül rám várakozók felé igyekeztem nyugodtságot erőltetni magamra. Torgo még ülve is legalább két fejjel magasabb volt nálam. A mellette jobbra álló nő valószínűleg Ursula lehetett, bár élőben még nem volt szerencsém hozzá, a leírás illet rá. Az asztal két oldalán, kissé távolabb pedig két Torgohoz hasonló méretekkel megáldott troll férfi szobrozott. Mindannyiukon a szokásos bandaegyenruha volt; terepszínű álcaruha, az aranyszín karszalagokkal. És persze akkora bicepszekkel, mint a derekam, hogy a stukkerekről még ne is szóljak.

Torgo egy akár elegánsnak is mondható kézmozdulattal jelezte, hogy foglaljak helyet a vele szemközti széken.

– Ez úttal kit képviselsz? – Tette fel a kérdést, minden időhúzás nélkül. Igyekeztem lenyugtatni zakatoló szívemet, már nem volt értelme azon izgulni, vajon élve kikerülök-e.

– Mr. Johnson szeretné megőrizni névtelenségét. – Mondtam néhány másodperc szünet után, tökéletes pókerarccal.

– Remélem, nem valamelyik fűevőnek dolgozol. Nem tenne jót az egészségednek. – Mondta miközben jobb szemöldöke kicsit megemelkedett.

– Ugyan, csak szeretné, ha nem tudódna ki, hogy ki volt az a lúzer, aki az Ősieket bérelte fel elsőnek helyettetek. – Arckifejezése mit sem változott, szemének csillogása azonban elárulta, hogy a megfelelő sztorit körítettem a meglévő infók köré. Persze a valóságban nem hinném, hogy az Ősieknek bármi köze is lett volna a dologhoz, de mindenki jól tudta, hogy Torgonak a bögyében vannak.

– Ezt meg lehet érteni. – Jegyezte meg végül egy vállrándítás után. – Folytasd!

Kényelmesen hátradőltem a széken, és keresztbe tettem a lábam, hogy legalább annyira nyugodtan tűnjek, mintha egy páncélos hadosztály lenne a fedezetem.

– Ma délután, az Ősiek az ötösön akarnak kicsempészni néhány mágikus tárgyat, amit Mr. Johnsonnak kellett volna leszállítaniuk. Azt szeretné, ha megállítanátok a járművüket, és elvennétek tőlük... – kis hatásszünetet tartottam – ... nos, amijük csak van. – A mondat végét szándékosan megnyomtam, Torgo pedig egy apró biccentéssel vette tudomásul, hogy a személyek élete nem érdekes, egyedül az áru sértetlenségére kell, figyeljen.

– És mennyi ebből a hasznunk? – Ahogy hátradőlt a szék hangosan megreccsent a súlya alatt.

– Mr. Johnson hajlandó megvenni a mágikus tárgyakat az aktuális feketepiaci áron, minden más, amit találtok, a tiétek. – Torgo szeme kicsit összeszűkült, miközben morcosan újra feltette a kérdését.

-- Mennyi? – Elraktároztam, hogy ezeknek a trolloknak felesleges finomkodni. A legtöbb agysejtjük valószínűleg lefoglalja az elemi feladatok ellátása, mint például a légzés.

-- Tárgyanként 100.000 nuyen. – Hagytam pár másodpercig visszhangozni a szavakat a levegőben, mielőtt hozzátettem volna. – És Mr. Johnson megtéríti az összes, az akcióval járó költséget.

-- Át akarsz verni! – Fakadt ki Ursula szinte azonnal, és közelről megajándékozott a pisztolya csövének látványával. Valószínűleg az összeg kiverte nála a biztosítékot. Nem csodálom, amikor először meghallottam nekem is hasonló gondolatok jártak a fejemben.

Igyekeztem nem begyulladni, legalábbis látszatra, amíg Torgo agya végigvánszorgott az ajánlaton. A másodpercek csigalassúsággal teltek, és már kezdtem aggódni, hogy az agyam szorosabb barátságot fog kötni egy golyóval, amikor Torgo végre ismét megszólalt.

-- Állj le. – Mondta a nőnek, majd felém fordult. – Hány tárgyat kell visszaszerezni? És kitől fújták meg?

Mikor Ursula végre visszaengedte a teste mellé a fegyvert visszafordítottam tekintetem Torgora, de a szemem sarkából figyeltem a nő minden rezdülését.

-- Ha az összeset egyben csempészik ki, négy ékszeres doboznyi árut adtok át. Hogy kitől nyúlták le, arról fogalmam sincs. – Láttam, hogy Ursula fejében a rozsdás fogaskerekek megint számomra kedvezőtlen eredményt fognak kiadni, ezért gyorsan folytattam.

-- A pontos indulási időpontot nem tudjuk, de amint kiderítjük, tudatjuk veletek a jármű pontos típusával, és a tervezett útvonallal együtt. De előfordulhat, hogy az információk csak percekkel az indulás előtt jutnak el hozzánk.

Újabb percnyi csend telepedett a helyre, miközben Torgo agya az újabb információkkal küszködött. Végül pedig a tőle jobbra álló férfire nézett, majd vissza rám.

-- Benned megbízom, de honnan tudjam, hogy Mr. Johnson nem csak a levegőbe beszél? – Szinte éreztem, ahogy a célkereszt szépen lekerül a hátamról. Ettől függetlenül óvatos mozdulattal nyúltam a blézerem belső zsebébe, hogy az asztalra tegyem az 50.000 nuyennyi hitelesített chipet.

-- Előlegnek, remélem megteszi. – Miután szemügyre vette az apró plasztik lapokat, intett az egyik őrnek, aki egy elég viseltes mobiltelefont tett az asztalra, közvetlen elém, majd felmarkolta a pénzt.

-- Közvetlen nálam fog csörögni. – Torgo csak ennyit mondott, majd felállt, és Ursulával a nyomában elindult a hátsó kijárat felé.

-- Áruld el honnan a fenéből szerzed ezt az állati jó cuccot! --  Chip az egyik leg megbízhatóbb robotrigó volt, akivel kapcsolatban álltam. Tess, az egyik rotoros kis csodabogara elég kicsi volt hozzá, hogy ne lehessen kiszúrni, de az optikái elég jók voltak ahhoz, hogy a kamion csomagteréből is úgy láthassuk az eseményeket, mintha csak egy helikopteren keringenénk az ötös felett.

-- Magam gyártom. – Válaszoltam egykedvűen. Tudtam, hogy legalább öt centi páncélborítás vesz körül, mégsem éreztem magam valami jól. Ha itt valami félresiklik a Tüskék elég jóban voltak a Red Hot Nukessal, akik történetesen a lakásom környékét uralták. És a legkevésbé egy jól időzített bombára vágyott most a lakásom.

-- Egyszer megadhatnád a receptet. – Folytatta a törp férfi, ügyet sem vetve arra, hogy kizárólag a monitort bámultam meredten.

-- Minek? Még egy rántottát sem tudsz összedobni, nemhogy egy burritot… -- Nevetve bólintott, majd eltűntette az utolsó falatot is.

-- Ez igaz, de most dolgozom egy új prototípuson, nem hinném, hogy olyan jól fog főzni, mint te, de majd igyekszem rendesen kalibrálni a hőfokszabályzóját. – Elengedtem a fülem mellett a csevegésre tett kísérletét, és továbbra is a képernyőt figyeltem.

Alig pár perccel ez után egy jellegtelen ezüstszürke americar hajtott fel az ötösre. Ahogy a kamera optikája ráközelített tisztán leolvasható volt a rendszám, ami megegyezett azzal a kocsiéval, amit Neth beazonosított.

Pár száz méterrel feljebb a leállósávban három motoros bandatag ácsorgott, látszólag teljes nyugalomban. Arra számítottam, hogy amikor megjelenik a kocsi, majd felpattannak a járgányaikra és üldözőbe veszik, de csak álltak ott és nézték, ahogy a céljármű elhajt mellettük.

Csak értetlenül bámultam a képernyőt, amint a kocsi vészesen közelített a határ felé. Hihetetlen, azok a bamba agyarasok még egy ilyen egyszerű melót is képesek elszúrni! Már éppen hangosan fel akartam káromkodni, mikor az americar előtt haladó kocsi imbolyogni kezdett, mintha durrdefektet kapott volna. A sofőr megpróbálta egyenesben tartani a kocsiját, aminek az eredménye annyi lett, hogy keresztben megpördült az americar előtt, és fejre állt. A mögötte haladó jármű pedig szinte teljes sebességgel kapta telibe a kis családi járgányt.

A bandatagok, mintha csak ere vártak volna szép komótosan felültek motorjaikra, és nekiindultak a feltoluló dugó felé. Könnyű motorjaikkal ügyesen manővereztek a kocsik közt, majd három felől körbeállva álltak meg az americar körül, és várakozás nélkül ürítették bele az uzik tárjait az ablakokba.

Szerencsére a kocsi semmi speciális felszereléssel nem rendelkezett, így a bandatagok gond nélkül cafatokká lőttek mindenkit, aki esetleg túlélte az ütközést. Az anyósülés felőli ork belülről felnyitotta az ajtót, míg a csomagtartó felől álló társa a hátsó zárat vette kezelésbe. Alig fél perc telt el, mire újra felpattantak járműveikre, és búcsúzóul egyikük még megejtett egy sorozatot a fejen álló kocsi felé. Az aszfaltra ömlött üzemanyag néhány másodpercen belül egy hatalmas tűzgolyóvá olvasztotta össze a két kocsit, de addigra a bandatagok már messze jártak, hogy az egyik lehajtó után szétválva eltűnjenek a környék utcáiban.

Csak ekkor vettem észre, hogy a lélegzetem visszafojtva nézem az eseményeket. Miközben hátradőltem kiengedtem a levegőt, és elrebegtem egy néma hálaimát, akármelyik istenséghez, aki odafentről vigyázott rám.

A számlámra még aznap érkező összeg pedig meggyőzött róla, hogy nem is volt ez olyan rossz hétfő, mint amilyenre eredetileg számítottam.