Jelen mű, a Hope: Begining című angol szerzeményem folytatása, amely hamarosan itt is olvasható lesz, természetesen magyarul.
Másnap arra kelt, hogy valaki kinyitotta az ajtót.
Erőtlenül emelte fel a fejét a párnák közül, hogy megnézze az érkezőt, aki nem
más volt, mint a szőke lány, aki tegnap fogadta. Arca zavarodottnak tűnt,
mintha csak meglepte volna, hogy valaki van a szobában.
-- Bocs, de nekem Sophie azt mondta, hogy ez a szoba
üres. – Nem volt jó érzés arra ébredni egy teljesen idegen városban, hogy már
az első alkalommal átverték. A feje erőtlenül hanyatlott a vissza a párnára,
miközben nyugalmat erőltetett magára.
-- Adj két percet és már itt sem vagyok. – A lány
válasza meglepte.
-- Oké. – Minden ellenkezés nélkül csukta be maga
mögött az ajtót, magára hagyva Hopeot a szobában.
Néhány végtelennek tűnő másodpercbe tellett mire
meggyőzte magát, hogy keljen fel, mert még órákat lett volna képes aludni. Az
ágy szélére ülve elszörnyedt, ahogy meglátta a véraláfutástól keletkezett lila
szalagot a csuklóján, de többre most nem volt ideje, mert ha Sophie tényleg
átverte még meglehetősen hosszú nap állt előtte, mire szállást talált volna.
Néhány perccel később testhez simuló bőr
kezeslábasában lépett ki a szobából, kezében az egykori munkaruhájával. A
szöszi a falnak támaszkodva kaján mosollyal épp a zsebirodáján pötyögött
valamit.
-- A Madame bent van? – Tette fel a kérdést neki Hope.
A lány miután befejezte az üzenet írását összecsukta a szerkezetet, miközben
megvonta a vállát.
-- Ő mindig bent van. – Hope minden további
bájcsevegés nélkül indult el Sophie irodája felé, ahol tegnap is járt. Mire
odaért sikerült lenyugodnia annyira, hogy ne törje rá egyből az ajtót, de ahogy
bekopogott az ökle fájdalmasan felsajdult.
-- Gyere be! – Hallatszott Sophie hangja odabentről,
éppen amikor újra dörömbölni akart volna. Szinte berontott az ajtón, majd
miután becsapta maga után, a Madame előtt lévő íróasztalra vágta a kezében lévő
blúz maradványait.
-- Átvágtál! – Üvöltött a Madamera és azt sem
érdekelte, ha esetleg a szomszéd szobában egy lány épp a munkáját végzi. Sophie
vészjósló komorsággal mérte végig a szemével, először a lányt, majd az asztalon
lévő ruhadarabot.
-- Egy szakadt blúz még nem bizonyítja, hogy
elvégezted a munkád. – Hope teljesen elvesztette a liftben szerzett kevés
önuralmát is. Baljával az asztalra csapott miközben jobb mutatóujjával
fenyegetően mutatott Sophiera.
-- Te szemét ribanc! Azt ígérted maradhatok, ha
elvégzem a melót, nem szóltál egy árva szót sem, hogy bizonygatnom is kell! –
Úgy tűnt valamivel sikerült öv alá ütnie, mert a Madame szinte azonnal elkapta
a lány felé tartott csuklóját.
Sophie szinte még szinte hozzá sem ért megkínzott
csuklójához, de már felkiáltott fájdalmában. Mintha csak meglepődött volna a
Madame néhány másodperc szorítás után, amit persze Hope fájdalomkiáltása
festett alá, elengedte a csuklóját.
Talán egy perc is eltelt anélkül, hogy egy szót is
szólt volna, aztán asztalon lévő terminál felé fordult és pötyögni kezdett a
billentyűzeten. Eközben Hope fájdalmasan húzta a mellkasához a csuklóját, hogy
megpróbálja további kiáltás nélkül elviselni a gyötrő fájdalmat.
-- Hm. – Sophie végül csak ennyit mondott, de a
hangja már közel sem volt bosszús, inkább úgy hangzott, mint aki pozitívan
csalódott. A székéről felállva ismét az ablaknál lévő asztalkához ment, ahonnan
egy kulcsot vett el, majd az íróasztalon Hope elé rakta.
-- Ahogy mondtam három éjszaka, és egy belső
parkoló. A hűtőben mindig legyen elég szesz a kuncsaftoknak, és az elhasznált
segédeszközökből is add le az utánpótlás igényed. – Hope értetlen grimasszal
nézett a Madamera, és a kérdés szinte már magától fakadt ki belőle.
-- Ez most mi a franc? – A Madame mély levegőt vett,
és úgy tűnt nehezére esik kimondani a tényeket.
-- Bevallom azért adtam neked Gruffot már az első
éjszaka, hogy lerázzalak. Nem hittem, hogy elvállalod. A legtöbb lányom ránézni
sem bír, és aki bevállalta, rajtam kívül, mind a dokinál kötött ki. – Hope nem
számított ennyire őszinte válaszra. Sophie hangjában, mintha valami rejtett
elismerés lett volna, mintha csak valami lehetetlen küldetést hajtott volna
végre.
-- Ennyire azért nem volt vészes a dolog. – Sophie
halkan kuncogni kezdett.
-- Nem kell szépítened, ismerem Gruffot annyira,
hogy tudjam mit vár el a pénzéért. – Aztán az íróasztal egyik fiókjából egy
kenőcsös tubust vett elő, és a kulcs mellé tette.
-- Ez pár óra alatt elmulasztja a véraláfutást, és
van benne némi szer a fájdalom ellen. Ami a szobát illeti, minden, ami nem fért
be megvan az alagsorban. Konyha, mosógép és ilyesmi. Az idődet úgy osztod be,
ahogy akarod. Tudasd, velem mikorra hívjam a következő ügyfeled, ha úgy
gondolod továbbra is szeretnél itt maradni. – Nem tartott sokáig, amíg
eldöntötte, hogy vállalja a munkát. Azért jött a városba, mert azt hallotta itt
könnyebb pénzt keresni, de azt nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan állást talál.
-- Előbb beszéljük meg az anyagiakat. – Mondta kevés
gondolkodás után. Sophie szája sarkában halvány kapzsi mosoly jelent meg.
-- Egy ötvenes a részed minden átlagos kliens után.
Az extrákért, mint Gruff egy százas. A
szobát felár nélkül használhatod, amennyiben heti legalább négy éjszakát nekem
dolgozol. Előre dolgozhatsz, de utólag nem. Ezen felül olyan klienseket szórakoztatsz,
a szobádban amilyet csak akarsz, ha nem rontja az üzletem. – Annak ellenére,
hogy le akarta rázni, Sophienak elég konkrét üzleti elképzelései voltak. Hope
pár pillanatig elgondolkodott a hallottakon, mielőtt elvette volna a kenőcsöt
és a kulcsot az asztalról.
-- És kit ajánlanál estére? – Sophie kicsit kétkedve
nézett Hopera.
-- Rögtön dolgozni akarsz Gruff után? – Hope
hanyagul vállat volt.
-- Ha ez az izé tényleg olyan hatásos, ahogy mondtad,
miért ne? Szükségem van a pénzre. – A Madame ismét megvillantotta pénzéhes
mosolyát.
-- Gyere vissza négy körül, addigra megnézem, kinek
az igényeihez passzolsz. – Hope egy apró biccentéssel nyugtázta a hallottakat,
majd megfordult, hogy távozzon.
-- Csak még egy valamit! – Szólalt meg vészjóslóan a
háta mögött Sophie. Hope felé fordult.
-- Hiába ígérkezik gyümölcsözőnek a kapcsolatunk, ha
még egyszer ribancnak hívsz, azt fogod kívánni, bár Gruffot kellett volna
szórakoztatnod a helyett, amit tőlem kaptál.
Habár nem ijedt meg a fenyegetéstől, tudta hol a
helye, és örült mikor végre kikerült abból az istenverte irodából. A szobája a
kilencediken volt, tartalomra megegyezett a lentebbiével, csak innen látni
lehetett a távolban magasodó felhőkarcolókat.
Miután bekente a csuklóját azzal a förtelmes illatú
krémmel, amit Sophie adott úgy döntött körül néz egy kicsit a városban, hiszen
úgy tűnt elég sok időt fog eltölteni benne. A földszintre érve örömmel
konstatálta, hogy Lira ugyan ott van, mint ahol tegnap hagyta.
Miután kikapcsolta a lopás gátlót mosolyogva ült fel
a motorra, mert életében először érezte úgy, hogy végre halad valamerre az
élete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése