Egy új kezdet

A hideg decemberi szél a hajába túrt, ahogy a pesti rakparton a lomha folyót nézte. A közeli hídon felkapcsolták a jellegzetes égősort. Egy étterem felől fújó jéghideg fuvallat idáig hozta a finom húsok illatát.

Albert kedvelte ezt a várost. Persze látott ennél már jóval nagyobb városokat is, de ez a hely ideális volt a fajtájának, hogy feltűnés nélkül élhessen az emberek között. Talán ezért volt Alecosnak itt is egy lakása.

A mögötte lévő sétálóutca mindkét oldalán fa bódékban fagyoskodó emberek kínálták a karácsonyi ajándéknak szánt kacatok tömkelegét. Valahol a standok között ott lapult egy pék is, és talán száz méterre parfümöket kevertek éppen. Idáig érezte a finom, édeskés, nőies illatot.

De gondolatai valahol máshol jártak. A fiú körül, akinek a közeledő napforduló a poklot fogja elhozni. Az első átváltozás önmagában is eléggé megviseli az embert, de ha ez még az év leghosszabb éjszakájára is esik, a szerencsétlennek csak még kevesebb esélye marad, hogy épp ésszel átvészelje.

Mély levegőt vett, és nézte, ahogy a tüdejéből kiáramló levegő párája kicsapódik a hideg levegővel érintkezve. Amióta Alecos rátalált előszeretettel bízta Albertre ezeket a feladatokat. A vén ordas valószínűleg most is az alaszkai birtokán élvezte a téli erdő sajátságos hangulatát. Persze semmi oka nem volt, hogy nemet mondjon neki. Szeretett ott lenni, és segítséget nyújtani az első átalakuláskor. Talán azt remélte ezzel megakadályozhatja azt, ami vele is megtörtént.

Akkoriban még minden más volt. A szüleivel egy eldugott kis német falu mellett éltek, amikor megtörtént az első átváltozása. Hiába történt majdnem háromszáz éve, még mindig fülében csenget anyja halálsikolya, ahogy a fogai feltépték a torkát. Az apjával még az előtt végzett, a bolond vasvillát ragadott, amint megtalálta a pajtában átalakult fiát.

Újabb mély levegőt vett, hogy elterelje a gondolatait. Azért volt ott, hogy ez ne fordulhasson elő a fiatal Dáviddal. A délutáni szürkület lassan sötétségbe ment át, jelezve, hogy ideje indulnia.

A cím amit Alecos megadott csak néhány száz méterre volt, ezért gyalog indult el a rakparton. Néhány sarokkal lejjebb pedig befordult egy mellékutcába. Hiába volt idegen a városban, a szűk mellékutcák, és a múlt század eleji régi bérházak, valahogy olyan otthonossá tették a helyet.

A megfelelő ház kapualjában, kikereste a fiú családjának nevét, majd beütötte a megfelelő számokat, és néhány másodperc után a kaputelefon halk csörgést hallatott. Alig két csörgés után, egy középkorú nő hangja szólalt meg a készülékből.

-- Igen? – Minden bizonnyal Dávid anyja lehetett.

-- Jó napot! A nevem Albert, Dávid iskolájából küldtek. – A magyar nyelv nem tartozott az erősségei közé, de szerette a kihívásokat. A nő egy röpke másodpercig elgondolkodott, de aztán felhangozott az ajtó nyitását jelző sípolás.

Örült neki, hogy a nő bevette a meséjét az iskoláról. Nem lett volna kedve az ablakon bemászni. Persze a nőnek valószínűleg voltak gondjai a fiával. A vérfarkas kölykök az átalakulásuk előtt egytől egyig hiperaktívak, és agresszívabbak voltak, mint emberi társaik.

Ahogy a belső udvaron áthaladt, érezte a ház falaiban tomboló penészgombák, és csótányok szagát. A vakolat itt, ott már lekopott a falakról, és a fekete vas korlát is látott már szebbnapokat. A penészszag csak erősebb lett, a lépcsőházban. Fogalma sem volt, hogy bírják ezt a bűzt az itt lakók. Aztán rájött, valószínűleg tisztában sincsenek sem a csótányok, sem a penész jelenlétével. Az emberek szaglása elég gyatra.

A második emeletre érve kinyílt az egyik ajtó, és kilépett rajta, egy harmincas évei végén járó, barna hajú nő. Kötényéből, és melegítő nadrágjából egyértelmű volt, mit csinálhatott az előtt, hogy Albert megzavarta volna az estéjüket.

A nő minden kérdés nélkül hívta be a szűk lakásba. Az ajtó egy szűk folyosószerű konyhába vezetett, aminek egyik sarkában egy zuhanykabin foglalt helyet. A konyha végében egy szoba volt, amiből valami zenének nevezett szörnyűség hallatszott ki. Amikor a nő intett neki, hogy menjen be megpillantotta a szobába épített galériát is. A zene odafentről jött.

A falon lévő poszterek alapján az lehetett Dávid szobája. Már ha egy fél szoba méretű galériát lehet szobának nevezni. Anyja kérésére a fiú kikapcsolta a zenét.

-- Megkínálhatom egy kávéval, esetleg egy kis üdítővel? – Kérdezte, miközben kezével a sarokban lévő feltolt fotelágy felé mutatott.

-- Köszönöm nem kérek. Inkább térjünk a lényegre. – Mondta Albert miközben helyet foglalt a felkínált ülőalkalmatosságon. A nő nagyot sóhajtott, miközben levette a kötényét.

-- Mit művelt már megint a fiam? – A levegőben lévő izgalomból Albert tudta, hogy Dávid valószínűleg ma is verekedhetett az iskolában, de úgy érezte, nem lenne fair tovább kínozni, a valószínűleg magát már így is tehetetlennek érző asszonyt.

-- Az imént nem voltam őszinte, önhöz. Nem az iskolától jöttem. – Az asszony gyanakodva lépett egy alig észrevehető lépéssel közelebb a telefonhoz. Logikus lépés volt, mert Dávidon kívül más hím szagát nem érezte a lakásban, így az asszony egyetlen segítsége a rendőrség lehet. De emiatt nem aggódott. Tudta, hogy hamarabb elérne a telefon kábeléig, minthogy az asszony felvehetné a kagylót.

-- Akkor mit akar? – Hangja fenyegető volt, de a levegőben ott lebegett a nő félelme is.

-- Semmi szükség a rendőrségre, nem azért jöttem, hogy ártsak. Valóban Dávidról szeretnék beszélni önnel, de sokkal inkább arról, hogy segíthetne neki. – Az asszony még egy lépést hátrált a telefont felé.

-- Nincs szükségem segítségre, egyedül is elbírok egy tizennégy éves kamasszal. – Albert mély levegőt vett, hogy meg tudja zabolázni a rá törő vadászösztöneit, amit a nőben eluralkodó félelem ébresztett fel.

-- Ha egy átlagos tizenévesről lenne szó minden bizonnyal így lenne. De az ön fia közel sem átlagos. – A nő idegesen felnevetett.

-- Persze, hogy különleges. De nem kell a körítés, nincs készpénz a lakásban, és az ékszereim is rég eladtam, hogy fizetni tudjam a lakbért. – Albert megcsóválta a fejét. Tényleg úgy festett a hosszú szövetkabátban, és az alatta lévő kötött garbóban, és elegáns nadrágban, mint egy zsebtolvaj?

-- Ezek szerint nem számolt be magának arról, mi történik vele? – A nő félelmét lassan kikezdte egy másik érzés, a kíváncsiság.

-- Miről beszél maga? – Nem kellett nagyon sokat gondolkoznia, hiszen az emlékek úgy éltek benne, mint semelyik másik, az átváltozása előtti hetekről.

-- Arról beszélek, hogy miért hall a fia különös hangokat, vagy érez szagokat, amit senki más. – A nő testtartása tovább enyhült, de még mindig nem győzte meg teljesen.

-- Maga csak viccel velem, elmondta volna, ha valami nem lenne rendben! – Dávid puhán ért földet, ahogy a galériáról leugorva, Albert, és az anyja közé érkezett. Szemében ott cikázott a zabolázatlan düh, és agresszió.

-- Ki a fene maga, hogy csak így idejön, és megmondja, min megyek keresztül?! – Az asszony ijedten rezzent össze, hiszen nem érzékelte a figyelmezető jeleket, fia kitörésére.

-- Ellenem esélyed sincs fiam, úgyhogy azt ajánlom, fékezd magad! – Albert fenyegető hangjára a nő utolsó csepp bátorsága is elpárolgott. A telefon felé nyúlt, hogy segítséget hívjon.

Ezt nem engedhette. Nem azért mert félt tőle, hogy nem birkózna meg a rendőrökkel. Még akkor is kijutott volna egyetlen karcolás nélkül, ha már az ajtóban lettek volna. Dávidnak nem volt annyi ideje, hogy visszajöjjön, és az anyjának sem lett volna sok esélye a fiú vérengző ösztönei ellen.

Hagyta, hogy testét elárassza az adrenalin, ezzel felgyorsítva a mozgását olyan szintre, amit az emberi szem nehezen tudott érzékelni. Néhány lépéssel tette meg a fali aljzat és közte lévő távolságot, és rántotta ki a kábelt a falból.

Anyja még fel sem foghatta mi történik körülötte, Dávid máris az idegenre vetette magát. Alábecsülte a fiút. Ereje máris megközelítette az átalakulás szintjét, de még így is messze a kétkezű munkán nevelkedett Albert szintje alatt volt. Ahogy a fiú rávetette, magát, ösztönösen hajolt el a gyilkos karmok elől.

A lendülettől Dávid fejjel a falnak zuhant, ami csak még jobban felbosszantotta. Anyja ijedt sikolya pedig csak tovább fokozta a dühét. Szemében gyilkos szándék izzott, amikor ismét az asszonyra nézett. Alig néhány másodperccel később pedig gyilkolásra készen vetette magát az asszony felé. Albertnek csak annyi ideje maradt, hogy felé ugorva magával sodorja a támadás útjából a nőt.

Amint földet ért máris eltolta magát az asszony fölül, és a fiúra vetette magát, a földre szorítva mindkét kezét.

-- Küzdj az ösztöneid ellen Dávid! Különben nem segíthetek! – Anyja tanácstalanul nézte, ahogy Dávid az idegen alatt üvöltve vonaglik, az átalakulás okozta kínoktól. Idővel a vérfarkasok többsége megtanulja elfogadni, és átélni ezt a kínt, de az első átalakulásnál csak nagyon kevesen képesek visszafogni a vérengzést, amit a fájdalom okoz.

Ahogy teltek a percek Albert egyre biztosabb volt benne, hogy a rendőrség hamarosan kiér, de úgy tűnt Dávid képtelen felülkerekedni a vérszomján. Ahogy az átalakulás előrehaladt a fiú ereje lassan Albert emberi alakján is kezdett túltenni, így nemsokára minden gond nélkül vágta gyomron könyökével a férfit. Az ütés erejétől Albert a hátsó falig zuhant, és zihálva kapkodott levegőért, miközben felállt. Nem akart átalakulni, egy felnőtt hím közelsége csak végérvényesen őrjöngésbe taszítaná a fiút.

Alig néhány pillanattal később a fiú a férfire vetette magát, erejével egészen az ablakig söpörve őt. A fájdalom váratlanul robbant Albert tudatába, ahogy a fiú karmait a mellkasába vájta. A fájdalom miatt képtelen volt visszafogni erejét, és hiába próbálta megfogni a fiú karját, az tehetetlenül zuhant ki az ablakon.

Egy felnőtt, tapasztalt vadász tudta volna, hogyan csillapítsa a közel tíz méteres zuhanást, hogy az ne legyen végzetes, azonban Dávid még túl fiatal volt, az ilyen tapasztalatokhoz.

Tanavar

Szeretett így ébredni. Az első inger, amit felfogott Esgaladrin testének kellemes illata volt. A nő meztelen felsőtestével szorosan hozzásimult, fejét pedig a vállán pihentette. Évekig tudott volna gyönyörködni a látványban, de az éjjeliszekrényen lévő óra tudatta vele, hogy ideje készülnie.

Óvatosan kibújt a nő öleléséből, és végigsimított a hátán miközben betakarta, majd a fürdőszobába indult. Gondolatai azonban még zuhanyzás és borotválkozás közben is az ágyban fekvő Esgaladrin körül forogtak.

Voltak már hosszabb-rövidebb kapcsolatai, de ilyen, mint a mostani még sosem. Esgaladrin társaságában úgy érezte nincs lehetetlen, érte bármire képes lett volna. Még azon is elgondolkodott, hogy egyszer talán családot kéne alapítaniuk.

Ahogy az előszobai tükörbe nézve megigazította a nyakkendőjét igyekezett elterelni a gondolatait. Az ajtón kilépve nem volt helye az ilyen gondolatoknak. Nem csak, mert elterelték figyelmét, hanem mert sosem bocsájtotta volna meg magának, ha valaki Esgaladrinon keresztül akart volna eljutni hozzá.

Az ajtón kilépve Hron szinte azonnal mellé lépett. Tudta jól, hogy valójában semmi szükség az ork férfire, de ez is hozzátartozott a látszathoz. Shibél mindennél többre tartotta a látszatot, ez volt az egyetlen eszköze, amivel meg tudta óvni azokat, akiket valóban szeretett.

Ezen talán sosem fog tudni túllépni. Eddig egyetlen fajtársa sem viszonyult úgy az emberekhez, ahogy Shibél. A többiekkel ellentétben a Lady valódi érzelmeket táplált azok iránt, akik körülvették. Valószínűleg ezért volt olyan kevés valódi kapcsolata a saját fajtájával.

Ahogy a lift csengve kinyílt az irodában Tanavar szemeit, és érzékeit betöltötte a fehérség. Szerette ezt a színt, ahogy Shibél is. A fehér a teremtés, a jóság, az energia jelképe. Rombolni, pusztítani mindenki tud, de alkotni…

Ahhoz valódi erő kell.

Az iroda egyik fala teljes egészében átlátszó üvegből állt. Túloldalán a szálló belső parkja, és tükröződő üvegfalai terültek el, végtelenségig sokszorozva a lenti tökéletes tájat. A fal közepénél egy hatalmas fehér fa asztal kapott helyet, az iroda maga pedig akkora volt, hogy Shibél eredeti alakjában is elfért volna, ha kicsit nagyobb a belmagasság.

Tanavarnak háttal a panorámát csodálva pedig ott állt a Lady. Rövid hófehér kosztümjében, a vállára omló hófehér hajjal, ami a derekáig leért. Már így a gondolataiba mélyedve is maga volt a nőiesség.

Egy segítő kéz a bajban, egy szerető Anya, egy bölcs mentor, a kéz, amely Tanavart, a fegyvert forgatta.

Tanavar cipőjének sarka visszhangot vert, ahogy a fehér márványpadlón az asztal felé indult. Tudta, hogy Shibél azelőtt tisztában volt a jelenlétével, hogy a lift kinyílt volna, mégis szótlanul állt neki háttal.

Amikor mellé ért meglátta a hófehér írisz mögötti tekintetet. A tekintetet, amit csak a Lady ébredése óta látott először. Nem tudta mire vélni, leginkább végtelen bánatra emlékeztetett. Talán az elvesztett fészke miatt, talán Hegyi Árny elvesztése miatt, de érezte, hogy Shibél magányos.

Percekig álltak ott szótlanul, mire a Lady egy alig észrevehető mozdulattal picit felé fordította a fejét, tekintetével viszont továbbra is csak a lent éledező szállót figyelte. Mély levegőt vett mielőtt megszólalt volna.

-- Keserű napra ébredtünk Plentyn. – A hangjában is érezni lehetett, mennyire sajnálja, ami történni fog. Tanavar csendben várta, hogy Shibél minden figyelmét rá irányítsa. Néhány perc múlva a Lady tekintetét a parkról rá fordította.

-- Minden nap keserű, amióta Dunkelzahn nincs velünk. – Shibél arcára halvány mosoly költözött, ahogy az asztal felé fordult.

-- Egyben egy újabb ünnep. Az ünnepe annak, hogy az áldozata nem volt hiábavaló. – Tanavar alig észrevehetően bólintott. Tudta, hogy Hegyi Árny elvesztése épp annyira fáj a Ladynek, mintha ő elvesztené Esgaladrint.

De ezen egy cseppet sem csodálkozott. Shibél és Hegyi Árny évezredeket töltött együtt, egymás oldalán. Ha emberek lettek volna bárki mondhatta volna, hogy egy pár voltak, és szeretik egymást. De nem voltak. A puszta létezésük is több volt annál, mint amit Tanavar valaha is megérthet, ami pedig kettejük közt volt…

Hűséges társai voltak egymásnak már világok óta, és Shibélnek arra kellett ébrednie, hogy a társa nincs többé.

-- Kinek hoz keserűséget a mai nap? – Amikor Shibél a szemébe nézett, tudta, hogy ma nem egy újabb terv végrehajtásáért van ott. Érintett volt az ügyben, és a Lady szemében tükröződő együttérzés egy pillanat alatt kételyek, és félelmek ezreit zúdította rá.

-- Tudom, hogy próbáltál segíteni Elizabetnek, Gabriel pártfogoltjának. – A név hallatán ismét meg kellett zaboláznia elkószáló gondolatait.

Az első találkozása Elizabettel csaknem végzetes tévedés lett. Azóta sem tudta, hogyan sikerült így rászednie annak a férfinek, akit azóta nem sikerült megtalálnia. A férfi képes volt meggyőzni őt, hogy Shibél üzenetét hozza, amiben azt kérte Tanavartól, hogy vigye el neki a lányt.

Ismét bólintott, jelezve a Ladynek, hogy elismeri, hogy így tett.

-- Úgy vélem megérdemli a segítséget, azok után, amit okoztam neki. – Indokolta meg a döntését, de úgy tűnt a Ladyt csak még inkább szomorúsággal tölti el ez a tény.

-- Elizabet sorsa tegnap éjjel megpecsételődött. Ő lesz a háborúnk következő áldozata. – Ezt nem értette, hiszen tegnap reggel még minden rendben volt, amikor találkozott vele a teázónál. Értetlenségét látva Shibél az egyik székre mutatott, miközben helyet foglalt az íróasztala mögött. Miközben Tanavar helyet foglalt vele szemben a Lady belekezdett a magyarázatba.

-- Mint te is tudod, Cortez, az épület biztonsági főnöke egy eddig ismeretlen vírus támadásától teljesen leépült. – Tanavar bólintott. Ismerte Cortezt, és az estet is. Azt is tudta, hogy Shibél minden követ megmozgatott, hogy meggyógyítassa, mindhiába.

-- Tudtomon kívül, Garoth megkérte Elizabetet, hogy tervezzen egy gyógyító kört, Corteznek. – Ismét bólintott, jelezve, hogy követi a Lady mondandóját.

-- Ha valaki, akkor Elizabet képes lehet rá. – Adott hangot Tanavar a gondolatainak, amit a Lady csak egy apró biccentéssel ismert el.

-- Meg is tette. Cortez teljesen egészségesen lábadozik, a kórházban. – Ezek után nem értette, miért kell Elizabetnek áldozatul esnie, hiszen, amit tett az egy újabb csoda volt. Értetlenül nézett mentorára, mert tudta, hogy még nem mondott el mindent.

Shibél újabb mély levegőt vett mielőtt folytatta volna.

-- Vérmágiát használt hozzá. – Amit hallott képtelenségnek tűnt, Elizabet természetétől teljesen idegen volt az ilyesmi. Annak ellenére, hogy az élet az utóbbi fél évben csak szenvedést okozott neki, a lánytól teljesen idegen volt, hogy ártson valakinek is.

-- Biztos vagy benne? – Amint kimondta a kérdést meg is bánta. Shibél bármelyik fajtársa, de talán még a tulajdon vérszerinti anyja is megbüntette volna egy ilyen kérdésért. De Shibél nem, csak anyai szeretettel, és szomorúsággal nézett Tanavarra.

-- A cél nemes volt, és önzetlen, nem is a haragomtól kell tartania. – Rövid szünetet tartott, mintha maga is vonakodott volna hangosan kimondani azt, ami valószínűleg már órákkal ezelőtt megtörtént.

-- Elizabet, a nemzedéke kiválasztottja. – A szavak keserű visszhangot vertek Tanavar fejében, mert ezúttal nem hangosan lettek kimondva. Shibél hangja egyenesen a tudatában szólt.

Tanavar tudta jól, hogy akármilyen erős is legyen a lány, ezzel a teherrel nem tud megbirkózni.

A háború, amit a Lady említett évezredek óta zajlott, és úgy tűnt soha nem ér véget. A mágia hullámzásával a világukat időről időre elárasztották azok a lények, amelyek még a Ladyre, és fajtájára is veszélyt jelentettek. Az előző korok emberei csak rémeknek nevezték ezeket a lényeket, és a név találó volt.

A rémek más lények fájdalmán élősködtek, addig kínozva azt különböző módokon, amíg az épp ésszel felfoghatatlan volt. Dunkelzahn áldozatával sikerült éket verni az ő világuk és a miénk közé, de minden nemzedékben volt néhány kiválasztott. Alig egy maroknyi ember, aki arra született, hogy feláldozza magát a világukért.

Ezek az emberek olyan páratlan, korukat megelőző képességekkel jöttek a világra, ami a rémek figyelmét sem kerülte el, és kivétel nélkül mindjüket megfertőzték. Lelkükbe egy rém költözött, ami szunnyadva várta, míg a kiválasztott mágikus képessége kibontakozik. Ez után pedig nem volt kegyelem.

A fájdalmán élősködve lassan átvette az irányítást az ember felett, hogy teljesítse célját, és létrehozzon egy hidat a két világ közt, amin keresztül aztán a rémek rászabadulhatnak a világukra.

-- Ryanthusar meg fogja vizsgálni, hogy alkalmas-e a tisztításra. De félek elkéstünk. Elizabet asztrális tudata elhagyta a testét. – Tanavar keserűen megcsóválta a fejét. Nem akarta elhinni, amit hallott. Szerencsére Shibél nem hagyta, hogy magával ragadják a gondolatai.

-- Szükségem van valakire, aki felügyeli Ryanthusart, amíg meg nem bizonyosodunk róla, nincs visszaút. Sajnálatos lenne, ha a mestere elvesztése felett érzett gyásza miatt Elizabet elhamarkodott döntés áldozata lenne. – A kételyek, és a félelmek ráértek. Tanavarnak még évszázadok, ha nem évezredek voltak a gondolkodásra. Elizabetnek nem.

-- Gabriel tudja már? – Shibél finoman megcsóválta a fejét.

-- Nem akarom elkeseríteni, amíg nem muszáj. Nagyon fontos neki a lány, akárcsak te nekem, Plentyn. – Nehéz volt megszoknia ezt az érzést, mert még a saját szülei szemében sem volt több egy lehetetlenül gondolkodó csökevénynél. Egy gyenge láncszem volt csupán a többiek szemében, akik nem értékelték az emberek úgy, mint ő és a Lady. A szemükben az empátia és a szeretet csak egy gyengeség volt, amiért lenézték, és kitagadták őt.

A kórház a város legjobbja volt. Gabriel nem spórolt egy centet sem, ha a lányról volt szó. Tanavar sosem látta még, hogy egy emberi lényhez így viszonyult volna. Ugyan nem nézte le őket, mint a sárkányok, vagy a rémek, de különösebben figyelmet sem szentelt nekik. Nem volt rá szüksége. Gabriel képviselte a királynőt a háború sakktábláján. Őt csak azért teremtették, hogy minden eszköze meglegyen a rémek ellen. Nem volt szüksége érzésekre, most mégis közel engedte magához Elizabetet. Tanavarnak kétsége sem volt afelől, hogyha Lisának meg kell halnia, az egy komoly megtorlást fog maga után vonni Gabriel részéről.

Ryan csendben követte őt. A férfi szokatlanul hallgatag lett néhány éve, de ezen egy cseppet sem csodálkozott. El sem tudta képzelni mit tenne, ha Shibél hozta volna meg azt a döntést, amit Dunkelzahn.

A kórházi szobában egy valaki tartózkodott Elizabeten kívül, Gordon. Amióta csak ismerte őket tudta, hogy a troll férfi mindennél jobban szereti a lányt. Az érzés kölcsönös volt, mégis távolságot tartottak, és csak barátok maradtak. Tanavar úgy gondolta ezzel akarják megóvni egymást, mert mindkettejük munkája elég sok rosszakaróval járt.

Kurta biccentéssel üdvözölték egymást, majd a lány felé fordultak. Szörnyű volt így látni. Arca sápadt volt, és túlságosan nyugodt. Csak a gépek tartották életben. Az asztráltérben teste a szokásos ragyogó jelenségtől eltérően, csak egy üres hüvelynek látszott. Egyértelmű volt, hogy Lisa tudata valahol messze jár, és sajnos úgy tűnt a lelkét mérgező rém is vele volt.

Ryan szó nélkül kezdett bele a vizsgálatba, mintha az előtte fekvő lány nem is emberi lény lett volna. Aurája hűvös, tartózkodó maradt, így próbálta megőrizni nyugalmát, de Tanavar tudta, hogy ez csak álca. Ryan még csak nemrég eszmélt valódi önmagára, és ennyi idő alatt képtelen lett volna, ilyen eredményt elérni.

Hosszú percekig csak a lélegeztető ütemes sziszegését lehetett hallani, ahogy a levegőt pumpálta a lány tüdejébe. Az érzés erősödött benne, hogy el kéne mondania Gordonnak, milyen sors vár Lisára, de képtelen volt szavakba önteni, amit érzett. Tudta, hogy az elkövetkező rövid időszak véget nem érő gyötrelem, és kín lesz a lány számára, és azt is tudta, hogy Lisa sosem terhelné ezzel a barátait.

A feje mellett lévő kis asztal, roskadásig volt üdvözlőkártyával, virágokkal és hasonló gesztust megtestesítő tárggyal. A rengeteg kacat közül azonnal kitűnt két virág. Az egyik egy mély lila orchidea volt. Tanavar jól ismerte ezt a jelképet, Knighthoz tartozott. Nem lepte meg, hogy felfigyelt Elizabetre, a vén Knight mindig is azt kereste, hogyan lehetne olyan hosszú életű, mint a tündék vagy a sárkányok. És ha valaki képes volt mágiával megoldani ezt a talányt, az Elizabet.

A másik szembetűnő jelenség egy csokor volt, közel húsz szál hófehér liliomból. Habár a fehér szín szinte mindig egyet jelentett a Lady gesztusával, ő íriszt küldött volna. Shibélen kívül azonban csak egyetlen lény volt a környéken, aki a fehéret használta szimbólumként. Az azonban meglepte, hogy a lény kapcsolatban van a lánnyal. Pedig logikus volt, Nitrill mindig is azon fáradozott, hogy végre elnyerje emberi alakját, de mindezidáig semmilyen orvosi, vagy más módszer nem bizonyult hatásosnak.

Ryan befejezte a vizsgálatot és meghozta a döntését, de mielőtt válaszolt volna Tanavar az elméjéhez szólt.

-- Odakint beszéljük meg. – Ryan egy futó pillantást vetett Gordonra, majd mindketten távoztak. Úgy érezte kellene mondania valamit Gordonnak, valami vigasztalót, de nem akarta felesleges illúziókba kergetni a férfit.

-- Nehéz eset. – Mondta végül Ryan mikor becsukódott az ajtó mögötte.

-- Talán még van esélye leküzdeni, az akarata elég erős hozzá. De sok segítségre lesz szüksége. – Tanavar örült neki, hogy Ryan nem ítélt elfogultan.

-- A segítségben nem lesz hiány, ebben biztos vagyok.

Még folytatom...