Egy új kezdet

A hideg decemberi szél a hajába túrt, ahogy a pesti rakparton a lomha folyót nézte. A közeli hídon felkapcsolták a jellegzetes égősort. Egy étterem felől fújó jéghideg fuvallat idáig hozta a finom húsok illatát.

Albert kedvelte ezt a várost. Persze látott ennél már jóval nagyobb városokat is, de ez a hely ideális volt a fajtájának, hogy feltűnés nélkül élhessen az emberek között. Talán ezért volt Alecosnak itt is egy lakása.

A mögötte lévő sétálóutca mindkét oldalán fa bódékban fagyoskodó emberek kínálták a karácsonyi ajándéknak szánt kacatok tömkelegét. Valahol a standok között ott lapult egy pék is, és talán száz méterre parfümöket kevertek éppen. Idáig érezte a finom, édeskés, nőies illatot.

De gondolatai valahol máshol jártak. A fiú körül, akinek a közeledő napforduló a poklot fogja elhozni. Az első átváltozás önmagában is eléggé megviseli az embert, de ha ez még az év leghosszabb éjszakájára is esik, a szerencsétlennek csak még kevesebb esélye marad, hogy épp ésszel átvészelje.

Mély levegőt vett, és nézte, ahogy a tüdejéből kiáramló levegő párája kicsapódik a hideg levegővel érintkezve. Amióta Alecos rátalált előszeretettel bízta Albertre ezeket a feladatokat. A vén ordas valószínűleg most is az alaszkai birtokán élvezte a téli erdő sajátságos hangulatát. Persze semmi oka nem volt, hogy nemet mondjon neki. Szeretett ott lenni, és segítséget nyújtani az első átalakuláskor. Talán azt remélte ezzel megakadályozhatja azt, ami vele is megtörtént.

Akkoriban még minden más volt. A szüleivel egy eldugott kis német falu mellett éltek, amikor megtörtént az első átváltozása. Hiába történt majdnem háromszáz éve, még mindig fülében csenget anyja halálsikolya, ahogy a fogai feltépték a torkát. Az apjával még az előtt végzett, a bolond vasvillát ragadott, amint megtalálta a pajtában átalakult fiát.

Újabb mély levegőt vett, hogy elterelje a gondolatait. Azért volt ott, hogy ez ne fordulhasson elő a fiatal Dáviddal. A délutáni szürkület lassan sötétségbe ment át, jelezve, hogy ideje indulnia.

A cím amit Alecos megadott csak néhány száz méterre volt, ezért gyalog indult el a rakparton. Néhány sarokkal lejjebb pedig befordult egy mellékutcába. Hiába volt idegen a városban, a szűk mellékutcák, és a múlt század eleji régi bérházak, valahogy olyan otthonossá tették a helyet.

A megfelelő ház kapualjában, kikereste a fiú családjának nevét, majd beütötte a megfelelő számokat, és néhány másodperc után a kaputelefon halk csörgést hallatott. Alig két csörgés után, egy középkorú nő hangja szólalt meg a készülékből.

-- Igen? – Minden bizonnyal Dávid anyja lehetett.

-- Jó napot! A nevem Albert, Dávid iskolájából küldtek. – A magyar nyelv nem tartozott az erősségei közé, de szerette a kihívásokat. A nő egy röpke másodpercig elgondolkodott, de aztán felhangozott az ajtó nyitását jelző sípolás.

Örült neki, hogy a nő bevette a meséjét az iskoláról. Nem lett volna kedve az ablakon bemászni. Persze a nőnek valószínűleg voltak gondjai a fiával. A vérfarkas kölykök az átalakulásuk előtt egytől egyig hiperaktívak, és agresszívabbak voltak, mint emberi társaik.

Ahogy a belső udvaron áthaladt, érezte a ház falaiban tomboló penészgombák, és csótányok szagát. A vakolat itt, ott már lekopott a falakról, és a fekete vas korlát is látott már szebbnapokat. A penészszag csak erősebb lett, a lépcsőházban. Fogalma sem volt, hogy bírják ezt a bűzt az itt lakók. Aztán rájött, valószínűleg tisztában sincsenek sem a csótányok, sem a penész jelenlétével. Az emberek szaglása elég gyatra.

A második emeletre érve kinyílt az egyik ajtó, és kilépett rajta, egy harmincas évei végén járó, barna hajú nő. Kötényéből, és melegítő nadrágjából egyértelmű volt, mit csinálhatott az előtt, hogy Albert megzavarta volna az estéjüket.

A nő minden kérdés nélkül hívta be a szűk lakásba. Az ajtó egy szűk folyosószerű konyhába vezetett, aminek egyik sarkában egy zuhanykabin foglalt helyet. A konyha végében egy szoba volt, amiből valami zenének nevezett szörnyűség hallatszott ki. Amikor a nő intett neki, hogy menjen be megpillantotta a szobába épített galériát is. A zene odafentről jött.

A falon lévő poszterek alapján az lehetett Dávid szobája. Már ha egy fél szoba méretű galériát lehet szobának nevezni. Anyja kérésére a fiú kikapcsolta a zenét.

-- Megkínálhatom egy kávéval, esetleg egy kis üdítővel? – Kérdezte, miközben kezével a sarokban lévő feltolt fotelágy felé mutatott.

-- Köszönöm nem kérek. Inkább térjünk a lényegre. – Mondta Albert miközben helyet foglalt a felkínált ülőalkalmatosságon. A nő nagyot sóhajtott, miközben levette a kötényét.

-- Mit művelt már megint a fiam? – A levegőben lévő izgalomból Albert tudta, hogy Dávid valószínűleg ma is verekedhetett az iskolában, de úgy érezte, nem lenne fair tovább kínozni, a valószínűleg magát már így is tehetetlennek érző asszonyt.

-- Az imént nem voltam őszinte, önhöz. Nem az iskolától jöttem. – Az asszony gyanakodva lépett egy alig észrevehető lépéssel közelebb a telefonhoz. Logikus lépés volt, mert Dávidon kívül más hím szagát nem érezte a lakásban, így az asszony egyetlen segítsége a rendőrség lehet. De emiatt nem aggódott. Tudta, hogy hamarabb elérne a telefon kábeléig, minthogy az asszony felvehetné a kagylót.

-- Akkor mit akar? – Hangja fenyegető volt, de a levegőben ott lebegett a nő félelme is.

-- Semmi szükség a rendőrségre, nem azért jöttem, hogy ártsak. Valóban Dávidról szeretnék beszélni önnel, de sokkal inkább arról, hogy segíthetne neki. – Az asszony még egy lépést hátrált a telefont felé.

-- Nincs szükségem segítségre, egyedül is elbírok egy tizennégy éves kamasszal. – Albert mély levegőt vett, hogy meg tudja zabolázni a rá törő vadászösztöneit, amit a nőben eluralkodó félelem ébresztett fel.

-- Ha egy átlagos tizenévesről lenne szó minden bizonnyal így lenne. De az ön fia közel sem átlagos. – A nő idegesen felnevetett.

-- Persze, hogy különleges. De nem kell a körítés, nincs készpénz a lakásban, és az ékszereim is rég eladtam, hogy fizetni tudjam a lakbért. – Albert megcsóválta a fejét. Tényleg úgy festett a hosszú szövetkabátban, és az alatta lévő kötött garbóban, és elegáns nadrágban, mint egy zsebtolvaj?

-- Ezek szerint nem számolt be magának arról, mi történik vele? – A nő félelmét lassan kikezdte egy másik érzés, a kíváncsiság.

-- Miről beszél maga? – Nem kellett nagyon sokat gondolkoznia, hiszen az emlékek úgy éltek benne, mint semelyik másik, az átváltozása előtti hetekről.

-- Arról beszélek, hogy miért hall a fia különös hangokat, vagy érez szagokat, amit senki más. – A nő testtartása tovább enyhült, de még mindig nem győzte meg teljesen.

-- Maga csak viccel velem, elmondta volna, ha valami nem lenne rendben! – Dávid puhán ért földet, ahogy a galériáról leugorva, Albert, és az anyja közé érkezett. Szemében ott cikázott a zabolázatlan düh, és agresszió.

-- Ki a fene maga, hogy csak így idejön, és megmondja, min megyek keresztül?! – Az asszony ijedten rezzent össze, hiszen nem érzékelte a figyelmezető jeleket, fia kitörésére.

-- Ellenem esélyed sincs fiam, úgyhogy azt ajánlom, fékezd magad! – Albert fenyegető hangjára a nő utolsó csepp bátorsága is elpárolgott. A telefon felé nyúlt, hogy segítséget hívjon.

Ezt nem engedhette. Nem azért mert félt tőle, hogy nem birkózna meg a rendőrökkel. Még akkor is kijutott volna egyetlen karcolás nélkül, ha már az ajtóban lettek volna. Dávidnak nem volt annyi ideje, hogy visszajöjjön, és az anyjának sem lett volna sok esélye a fiú vérengző ösztönei ellen.

Hagyta, hogy testét elárassza az adrenalin, ezzel felgyorsítva a mozgását olyan szintre, amit az emberi szem nehezen tudott érzékelni. Néhány lépéssel tette meg a fali aljzat és közte lévő távolságot, és rántotta ki a kábelt a falból.

Anyja még fel sem foghatta mi történik körülötte, Dávid máris az idegenre vetette magát. Alábecsülte a fiút. Ereje máris megközelítette az átalakulás szintjét, de még így is messze a kétkezű munkán nevelkedett Albert szintje alatt volt. Ahogy a fiú rávetette, magát, ösztönösen hajolt el a gyilkos karmok elől.

A lendülettől Dávid fejjel a falnak zuhant, ami csak még jobban felbosszantotta. Anyja ijedt sikolya pedig csak tovább fokozta a dühét. Szemében gyilkos szándék izzott, amikor ismét az asszonyra nézett. Alig néhány másodperccel később pedig gyilkolásra készen vetette magát az asszony felé. Albertnek csak annyi ideje maradt, hogy felé ugorva magával sodorja a támadás útjából a nőt.

Amint földet ért máris eltolta magát az asszony fölül, és a fiúra vetette magát, a földre szorítva mindkét kezét.

-- Küzdj az ösztöneid ellen Dávid! Különben nem segíthetek! – Anyja tanácstalanul nézte, ahogy Dávid az idegen alatt üvöltve vonaglik, az átalakulás okozta kínoktól. Idővel a vérfarkasok többsége megtanulja elfogadni, és átélni ezt a kínt, de az első átalakulásnál csak nagyon kevesen képesek visszafogni a vérengzést, amit a fájdalom okoz.

Ahogy teltek a percek Albert egyre biztosabb volt benne, hogy a rendőrség hamarosan kiér, de úgy tűnt Dávid képtelen felülkerekedni a vérszomján. Ahogy az átalakulás előrehaladt a fiú ereje lassan Albert emberi alakján is kezdett túltenni, így nemsokára minden gond nélkül vágta gyomron könyökével a férfit. Az ütés erejétől Albert a hátsó falig zuhant, és zihálva kapkodott levegőért, miközben felállt. Nem akart átalakulni, egy felnőtt hím közelsége csak végérvényesen őrjöngésbe taszítaná a fiút.

Alig néhány pillanattal később a fiú a férfire vetette magát, erejével egészen az ablakig söpörve őt. A fájdalom váratlanul robbant Albert tudatába, ahogy a fiú karmait a mellkasába vájta. A fájdalom miatt képtelen volt visszafogni erejét, és hiába próbálta megfogni a fiú karját, az tehetetlenül zuhant ki az ablakon.

Egy felnőtt, tapasztalt vadász tudta volna, hogyan csillapítsa a közel tíz méteres zuhanást, hogy az ne legyen végzetes, azonban Dávid még túl fiatal volt, az ilyen tapasztalatokhoz.