Tanavar

Szeretett így ébredni. Az első inger, amit felfogott Esgaladrin testének kellemes illata volt. A nő meztelen felsőtestével szorosan hozzásimult, fejét pedig a vállán pihentette. Évekig tudott volna gyönyörködni a látványban, de az éjjeliszekrényen lévő óra tudatta vele, hogy ideje készülnie.

Óvatosan kibújt a nő öleléséből, és végigsimított a hátán miközben betakarta, majd a fürdőszobába indult. Gondolatai azonban még zuhanyzás és borotválkozás közben is az ágyban fekvő Esgaladrin körül forogtak.

Voltak már hosszabb-rövidebb kapcsolatai, de ilyen, mint a mostani még sosem. Esgaladrin társaságában úgy érezte nincs lehetetlen, érte bármire képes lett volna. Még azon is elgondolkodott, hogy egyszer talán családot kéne alapítaniuk.

Ahogy az előszobai tükörbe nézve megigazította a nyakkendőjét igyekezett elterelni a gondolatait. Az ajtón kilépve nem volt helye az ilyen gondolatoknak. Nem csak, mert elterelték figyelmét, hanem mert sosem bocsájtotta volna meg magának, ha valaki Esgaladrinon keresztül akart volna eljutni hozzá.

Az ajtón kilépve Hron szinte azonnal mellé lépett. Tudta jól, hogy valójában semmi szükség az ork férfire, de ez is hozzátartozott a látszathoz. Shibél mindennél többre tartotta a látszatot, ez volt az egyetlen eszköze, amivel meg tudta óvni azokat, akiket valóban szeretett.

Ezen talán sosem fog tudni túllépni. Eddig egyetlen fajtársa sem viszonyult úgy az emberekhez, ahogy Shibél. A többiekkel ellentétben a Lady valódi érzelmeket táplált azok iránt, akik körülvették. Valószínűleg ezért volt olyan kevés valódi kapcsolata a saját fajtájával.

Ahogy a lift csengve kinyílt az irodában Tanavar szemeit, és érzékeit betöltötte a fehérség. Szerette ezt a színt, ahogy Shibél is. A fehér a teremtés, a jóság, az energia jelképe. Rombolni, pusztítani mindenki tud, de alkotni…

Ahhoz valódi erő kell.

Az iroda egyik fala teljes egészében átlátszó üvegből állt. Túloldalán a szálló belső parkja, és tükröződő üvegfalai terültek el, végtelenségig sokszorozva a lenti tökéletes tájat. A fal közepénél egy hatalmas fehér fa asztal kapott helyet, az iroda maga pedig akkora volt, hogy Shibél eredeti alakjában is elfért volna, ha kicsit nagyobb a belmagasság.

Tanavarnak háttal a panorámát csodálva pedig ott állt a Lady. Rövid hófehér kosztümjében, a vállára omló hófehér hajjal, ami a derekáig leért. Már így a gondolataiba mélyedve is maga volt a nőiesség.

Egy segítő kéz a bajban, egy szerető Anya, egy bölcs mentor, a kéz, amely Tanavart, a fegyvert forgatta.

Tanavar cipőjének sarka visszhangot vert, ahogy a fehér márványpadlón az asztal felé indult. Tudta, hogy Shibél azelőtt tisztában volt a jelenlétével, hogy a lift kinyílt volna, mégis szótlanul állt neki háttal.

Amikor mellé ért meglátta a hófehér írisz mögötti tekintetet. A tekintetet, amit csak a Lady ébredése óta látott először. Nem tudta mire vélni, leginkább végtelen bánatra emlékeztetett. Talán az elvesztett fészke miatt, talán Hegyi Árny elvesztése miatt, de érezte, hogy Shibél magányos.

Percekig álltak ott szótlanul, mire a Lady egy alig észrevehető mozdulattal picit felé fordította a fejét, tekintetével viszont továbbra is csak a lent éledező szállót figyelte. Mély levegőt vett mielőtt megszólalt volna.

-- Keserű napra ébredtünk Plentyn. – A hangjában is érezni lehetett, mennyire sajnálja, ami történni fog. Tanavar csendben várta, hogy Shibél minden figyelmét rá irányítsa. Néhány perc múlva a Lady tekintetét a parkról rá fordította.

-- Minden nap keserű, amióta Dunkelzahn nincs velünk. – Shibél arcára halvány mosoly költözött, ahogy az asztal felé fordult.

-- Egyben egy újabb ünnep. Az ünnepe annak, hogy az áldozata nem volt hiábavaló. – Tanavar alig észrevehetően bólintott. Tudta, hogy Hegyi Árny elvesztése épp annyira fáj a Ladynek, mintha ő elvesztené Esgaladrint.

De ezen egy cseppet sem csodálkozott. Shibél és Hegyi Árny évezredeket töltött együtt, egymás oldalán. Ha emberek lettek volna bárki mondhatta volna, hogy egy pár voltak, és szeretik egymást. De nem voltak. A puszta létezésük is több volt annál, mint amit Tanavar valaha is megérthet, ami pedig kettejük közt volt…

Hűséges társai voltak egymásnak már világok óta, és Shibélnek arra kellett ébrednie, hogy a társa nincs többé.

-- Kinek hoz keserűséget a mai nap? – Amikor Shibél a szemébe nézett, tudta, hogy ma nem egy újabb terv végrehajtásáért van ott. Érintett volt az ügyben, és a Lady szemében tükröződő együttérzés egy pillanat alatt kételyek, és félelmek ezreit zúdította rá.

-- Tudom, hogy próbáltál segíteni Elizabetnek, Gabriel pártfogoltjának. – A név hallatán ismét meg kellett zaboláznia elkószáló gondolatait.

Az első találkozása Elizabettel csaknem végzetes tévedés lett. Azóta sem tudta, hogyan sikerült így rászednie annak a férfinek, akit azóta nem sikerült megtalálnia. A férfi képes volt meggyőzni őt, hogy Shibél üzenetét hozza, amiben azt kérte Tanavartól, hogy vigye el neki a lányt.

Ismét bólintott, jelezve a Ladynek, hogy elismeri, hogy így tett.

-- Úgy vélem megérdemli a segítséget, azok után, amit okoztam neki. – Indokolta meg a döntését, de úgy tűnt a Ladyt csak még inkább szomorúsággal tölti el ez a tény.

-- Elizabet sorsa tegnap éjjel megpecsételődött. Ő lesz a háborúnk következő áldozata. – Ezt nem értette, hiszen tegnap reggel még minden rendben volt, amikor találkozott vele a teázónál. Értetlenségét látva Shibél az egyik székre mutatott, miközben helyet foglalt az íróasztala mögött. Miközben Tanavar helyet foglalt vele szemben a Lady belekezdett a magyarázatba.

-- Mint te is tudod, Cortez, az épület biztonsági főnöke egy eddig ismeretlen vírus támadásától teljesen leépült. – Tanavar bólintott. Ismerte Cortezt, és az estet is. Azt is tudta, hogy Shibél minden követ megmozgatott, hogy meggyógyítassa, mindhiába.

-- Tudtomon kívül, Garoth megkérte Elizabetet, hogy tervezzen egy gyógyító kört, Corteznek. – Ismét bólintott, jelezve, hogy követi a Lady mondandóját.

-- Ha valaki, akkor Elizabet képes lehet rá. – Adott hangot Tanavar a gondolatainak, amit a Lady csak egy apró biccentéssel ismert el.

-- Meg is tette. Cortez teljesen egészségesen lábadozik, a kórházban. – Ezek után nem értette, miért kell Elizabetnek áldozatul esnie, hiszen, amit tett az egy újabb csoda volt. Értetlenül nézett mentorára, mert tudta, hogy még nem mondott el mindent.

Shibél újabb mély levegőt vett mielőtt folytatta volna.

-- Vérmágiát használt hozzá. – Amit hallott képtelenségnek tűnt, Elizabet természetétől teljesen idegen volt az ilyesmi. Annak ellenére, hogy az élet az utóbbi fél évben csak szenvedést okozott neki, a lánytól teljesen idegen volt, hogy ártson valakinek is.

-- Biztos vagy benne? – Amint kimondta a kérdést meg is bánta. Shibél bármelyik fajtársa, de talán még a tulajdon vérszerinti anyja is megbüntette volna egy ilyen kérdésért. De Shibél nem, csak anyai szeretettel, és szomorúsággal nézett Tanavarra.

-- A cél nemes volt, és önzetlen, nem is a haragomtól kell tartania. – Rövid szünetet tartott, mintha maga is vonakodott volna hangosan kimondani azt, ami valószínűleg már órákkal ezelőtt megtörtént.

-- Elizabet, a nemzedéke kiválasztottja. – A szavak keserű visszhangot vertek Tanavar fejében, mert ezúttal nem hangosan lettek kimondva. Shibél hangja egyenesen a tudatában szólt.

Tanavar tudta jól, hogy akármilyen erős is legyen a lány, ezzel a teherrel nem tud megbirkózni.

A háború, amit a Lady említett évezredek óta zajlott, és úgy tűnt soha nem ér véget. A mágia hullámzásával a világukat időről időre elárasztották azok a lények, amelyek még a Ladyre, és fajtájára is veszélyt jelentettek. Az előző korok emberei csak rémeknek nevezték ezeket a lényeket, és a név találó volt.

A rémek más lények fájdalmán élősködtek, addig kínozva azt különböző módokon, amíg az épp ésszel felfoghatatlan volt. Dunkelzahn áldozatával sikerült éket verni az ő világuk és a miénk közé, de minden nemzedékben volt néhány kiválasztott. Alig egy maroknyi ember, aki arra született, hogy feláldozza magát a világukért.

Ezek az emberek olyan páratlan, korukat megelőző képességekkel jöttek a világra, ami a rémek figyelmét sem kerülte el, és kivétel nélkül mindjüket megfertőzték. Lelkükbe egy rém költözött, ami szunnyadva várta, míg a kiválasztott mágikus képessége kibontakozik. Ez után pedig nem volt kegyelem.

A fájdalmán élősködve lassan átvette az irányítást az ember felett, hogy teljesítse célját, és létrehozzon egy hidat a két világ közt, amin keresztül aztán a rémek rászabadulhatnak a világukra.

-- Ryanthusar meg fogja vizsgálni, hogy alkalmas-e a tisztításra. De félek elkéstünk. Elizabet asztrális tudata elhagyta a testét. – Tanavar keserűen megcsóválta a fejét. Nem akarta elhinni, amit hallott. Szerencsére Shibél nem hagyta, hogy magával ragadják a gondolatai.

-- Szükségem van valakire, aki felügyeli Ryanthusart, amíg meg nem bizonyosodunk róla, nincs visszaút. Sajnálatos lenne, ha a mestere elvesztése felett érzett gyásza miatt Elizabet elhamarkodott döntés áldozata lenne. – A kételyek, és a félelmek ráértek. Tanavarnak még évszázadok, ha nem évezredek voltak a gondolkodásra. Elizabetnek nem.

-- Gabriel tudja már? – Shibél finoman megcsóválta a fejét.

-- Nem akarom elkeseríteni, amíg nem muszáj. Nagyon fontos neki a lány, akárcsak te nekem, Plentyn. – Nehéz volt megszoknia ezt az érzést, mert még a saját szülei szemében sem volt több egy lehetetlenül gondolkodó csökevénynél. Egy gyenge láncszem volt csupán a többiek szemében, akik nem értékelték az emberek úgy, mint ő és a Lady. A szemükben az empátia és a szeretet csak egy gyengeség volt, amiért lenézték, és kitagadták őt.

A kórház a város legjobbja volt. Gabriel nem spórolt egy centet sem, ha a lányról volt szó. Tanavar sosem látta még, hogy egy emberi lényhez így viszonyult volna. Ugyan nem nézte le őket, mint a sárkányok, vagy a rémek, de különösebben figyelmet sem szentelt nekik. Nem volt rá szüksége. Gabriel képviselte a királynőt a háború sakktábláján. Őt csak azért teremtették, hogy minden eszköze meglegyen a rémek ellen. Nem volt szüksége érzésekre, most mégis közel engedte magához Elizabetet. Tanavarnak kétsége sem volt afelől, hogyha Lisának meg kell halnia, az egy komoly megtorlást fog maga után vonni Gabriel részéről.

Ryan csendben követte őt. A férfi szokatlanul hallgatag lett néhány éve, de ezen egy cseppet sem csodálkozott. El sem tudta képzelni mit tenne, ha Shibél hozta volna meg azt a döntést, amit Dunkelzahn.

A kórházi szobában egy valaki tartózkodott Elizabeten kívül, Gordon. Amióta csak ismerte őket tudta, hogy a troll férfi mindennél jobban szereti a lányt. Az érzés kölcsönös volt, mégis távolságot tartottak, és csak barátok maradtak. Tanavar úgy gondolta ezzel akarják megóvni egymást, mert mindkettejük munkája elég sok rosszakaróval járt.

Kurta biccentéssel üdvözölték egymást, majd a lány felé fordultak. Szörnyű volt így látni. Arca sápadt volt, és túlságosan nyugodt. Csak a gépek tartották életben. Az asztráltérben teste a szokásos ragyogó jelenségtől eltérően, csak egy üres hüvelynek látszott. Egyértelmű volt, hogy Lisa tudata valahol messze jár, és sajnos úgy tűnt a lelkét mérgező rém is vele volt.

Ryan szó nélkül kezdett bele a vizsgálatba, mintha az előtte fekvő lány nem is emberi lény lett volna. Aurája hűvös, tartózkodó maradt, így próbálta megőrizni nyugalmát, de Tanavar tudta, hogy ez csak álca. Ryan még csak nemrég eszmélt valódi önmagára, és ennyi idő alatt képtelen lett volna, ilyen eredményt elérni.

Hosszú percekig csak a lélegeztető ütemes sziszegését lehetett hallani, ahogy a levegőt pumpálta a lány tüdejébe. Az érzés erősödött benne, hogy el kéne mondania Gordonnak, milyen sors vár Lisára, de képtelen volt szavakba önteni, amit érzett. Tudta, hogy az elkövetkező rövid időszak véget nem érő gyötrelem, és kín lesz a lány számára, és azt is tudta, hogy Lisa sosem terhelné ezzel a barátait.

A feje mellett lévő kis asztal, roskadásig volt üdvözlőkártyával, virágokkal és hasonló gesztust megtestesítő tárggyal. A rengeteg kacat közül azonnal kitűnt két virág. Az egyik egy mély lila orchidea volt. Tanavar jól ismerte ezt a jelképet, Knighthoz tartozott. Nem lepte meg, hogy felfigyelt Elizabetre, a vén Knight mindig is azt kereste, hogyan lehetne olyan hosszú életű, mint a tündék vagy a sárkányok. És ha valaki képes volt mágiával megoldani ezt a talányt, az Elizabet.

A másik szembetűnő jelenség egy csokor volt, közel húsz szál hófehér liliomból. Habár a fehér szín szinte mindig egyet jelentett a Lady gesztusával, ő íriszt küldött volna. Shibélen kívül azonban csak egyetlen lény volt a környéken, aki a fehéret használta szimbólumként. Az azonban meglepte, hogy a lény kapcsolatban van a lánnyal. Pedig logikus volt, Nitrill mindig is azon fáradozott, hogy végre elnyerje emberi alakját, de mindezidáig semmilyen orvosi, vagy más módszer nem bizonyult hatásosnak.

Ryan befejezte a vizsgálatot és meghozta a döntését, de mielőtt válaszolt volna Tanavar az elméjéhez szólt.

-- Odakint beszéljük meg. – Ryan egy futó pillantást vetett Gordonra, majd mindketten távoztak. Úgy érezte kellene mondania valamit Gordonnak, valami vigasztalót, de nem akarta felesleges illúziókba kergetni a férfit.

-- Nehéz eset. – Mondta végül Ryan mikor becsukódott az ajtó mögötte.

-- Talán még van esélye leküzdeni, az akarata elég erős hozzá. De sok segítségre lesz szüksége. – Tanavar örült neki, hogy Ryan nem ítélt elfogultan.

-- A segítségben nem lesz hiány, ebben biztos vagyok.

Még folytatom...