Tüskék

Rég jelentkeztem, de ilyenkor korai sötétedésben, gyertyafénynél jobban jön az ihlet.

A következő novella főszereplőjével már rengeteget írtam, de ti még nem nagyon ismerhetitek. Az előző novella, aminek közvetett alanya a: Hagyaték. Ebből egyértelműen kiderül, hogy ismét csak visszafelé mentünk az időben egy kicsit. Annak, aki eddig nem jött volna rá, a Lisa nevű humán közvetítőről olvashattok ezúttal.

Utálom a hétfő reggeleket. Ilyenkor mindig egy hosszú hét áll előttem Seattle leg-tenyérbemászóbb alakjaival. És most nem csak az alvilágra, és az utcai söpredékre célzok. Ó nem. Seattle legtöbb söpredéke nem az utcákon tengődik. Legtöbbjük az utca nyomorából él, akár céges, akár alvilági berkekben. De hol is tartottam? Á, igen:

Utálom a hétfő reggeleket. Ezen a tényen csak rontott, hogy a telecom csipogása teljes két órával korábban vert fel, mint, ahogy az ébresztőmet beállítottam. Neth programocskájának ki kellett volna szűrnie a hívást. A tény, hogy ez mégis átjutott a rostán abból fakadhatott, hogy az illető elég nagy hal volt, hogy felkeltsen.

Nagyon hosszú másodpercekig, talán egy percig is azon imádkoztam, hogy hallgasson el a készülék, de hiába, így kelletlenül nyúltam az éjjeliszekrény felé, hogy leüssem azt az átkozott hívás fogadása gombot.

– Jó reggelt Elizabet. – A határozott női hang csak tovább erősítette bennem az érzést, hogy a másik oldalamra kellett volna fordulni, a hívás fogadása helyett. A telecomom képernyőjét Lady Iris portréja töltötte ki. A hajnali időpont ellenére a Lady minden hajszála úgy állt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Bármelyik divatcég kosztümreklámjából előléphetett volna éppen. Persze ha a kosztüm ára legalább négy nullával végződik.

– Lady Iris. – Nem fárasztottam magam az illemmel. Ettől a nőtől különben is minden szőrszál az égnek állt a hátamon. Volt benne valami…,valami nem is tudom mi, amitől a vészcsengők csilingelni kezdtek a fejemben. Más esetben már rég feltettem volna a feketelistámra a telefonkönyvben, de sajnos túl jóban volt a főnökeimmel.

– Szükségem lenne a tudásodra, ma reggel nyolc órától. – Legszívesebben kéjesen a telecomba röhögtem volna az időpont hallatán, mert szerencsére foglalt volt. De annak se Gabriel, se Kongou nem örült volna, ezért minden önuralmamat összeszedtem, hogy szánakozó hangot tudjak kipréselni magamból.

– Sajnálom, de addigra már be van ütemezve egy tárgyalásom. – Szerencsére elég szánakozóra sikerült a mondat.

– Biztos vagyok benne, hogy Harimoto-san át tudja ütemezni a programját. – A név hallatán szemem ismét kipattant. Vajon honnan tudta kivel van találkozóm? Egy röpke másodpercig újragondoltam az ajánlat fontosságát, de másodszorra is a „kapja be hölgyem” válaszra jutottam. A dolog elég fontos lehetett, mert a Fehér Lady – ahogy az utcán hívták- csendben és türelmesen várta az üres képernyő válaszát.

– Sajnálom, de nem rúghatok fel egy több hete lebeszélt találkozót. – A Lady arca továbbra is nyugodt maradt.

– Értem. Ez esetben további kellemes pihenést. – Válaszolta, majd szinte azonnal meg is szakadt a vonal.

Hosszú percekig próbáltam visszaaludni, de természetesen hiába, így az amúgy is utált hétfő reggelt majdnem másfél órával korábban kezdtem a megszokottnál. Már épp zuhany után a teámat szürcsöltem, amikor a lakás rendszere tudatta velem, hogy valaki odalent beütötte a kapunyitó kódját. Néhány perccel később Greg nyitott be a lakásba.

– Te meg mi a francot csinálsz itt ilyen korán? – Fakadt ki belőlem a kérdés.

– Neked is jó reggelt. Ezek szerint nem kaptad meg az üzenetet. – Csak megcsóváltam a fejem, mire Greg a beépített terminálhoz lépve feloldotta a hívásszűrést. A hónapok során szinte személyi asszisztensé nőtte ki magát a testőr szerepkörből, ezért már néha jobban ismerte a szokásaim, mint én magam.

– A Harimoto tárgyalást átütemezték. – Még ki sem mondta a szavakat, a rendszer újabb bejövő hívást jelzett. A hívó fél nevét látva nem tudtam, hogy dühbe jöjjek, vagy megijedjek.

– Ezt, meg hogy a fenébe intézte el? – Bukott ki belőlem a kérdés, amint a Lady arca megjelent a kijelzőmön.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Válaszolt egy halvány kis mosollyal a szája sarkában. – Értsem úgy, hogy mégis van időd az ajánlatomra?

Ösztönösen az ajkamba haraptam, ahogy azon meditáltam: vajon bele akarok folyni ebbe az ügybe? De valószínűleg már az első hívása előtt is nyakig benne voltam.

– Miért pont én? – Tettem fel gyanakodva a kérdést.

– Megbízható, profira van szükségem, azonnal. – Jött az őszinte válasz, szinte gondolkodás nélkül.

– Akkor ismeri a főnökeim számát, mert én még messze vagyok a profitól. – Fakadt ki belőlem az őszinte válasz.

– Hát persze, a szerénység. Apád után számolhattam volna vele. – Jelent meg valami fura nosztalgikus félmosoly az arcán. A mondat hallatán a szívem egy ütemet kihagyott, és láttam, ahogy Greg is felénk fordul, mintha csak valaki fegyvert sütött volna el.

– Maga ismerte az Apámat? – Rengeteg időt, pénzt és energiát öltem bele, hogy megtudjam kik voltak a szüleim, nem mintha számított volna, egyszerűen csak tudni szerettem volna, milyen hozott anyaggal dolgozom. Édesanyámról találtam is pár adatot, többek közt a baleseti jegyzőkönyvet, ami szerint életét vesztette, nem sokkal a születésem után. De Apámról egyetlen szót sem találtam.

– Nem, én ismerem az Apádat. Ami azt illeti elég régi, és szoros barátságot ápolunk. – A szája a nosztalgikus mosolyból valami ragadózó szerű mosolyra húzódott, ahogy ráharaptam a csalijára.

– És honnan tudjam, hogy igazat beszél? – Igyekeztem szkepticizmust erőltetni magamra, de valami azt súgta, ebben az ügyben hiába is tettek bármit is.

– Mindent a maga idejében, előbb szeretném, ha beszélnél Mr. Johnson nevében Lord Torgoval.

 A név hallatán végigfutott a hideg a hátamon, ahogy tudatosult bennem, miért kellek neki én, bármelyik talpnyalója helyett. Szüksége volt egy Troll Cityn kívüli emberre, különben Torgo végig se hallgatja az ajánlatát, vagy ami még jobb, darabokban küldi vissza a Ladynek az illetőt. A helyzeten csak rontott, hogy már korábban is voltak kisebb nagyobb üzleteim a Tüskékkel, ezért valószínűleg a megbízhatóbb kategóriában szerepeltem náluk…

Ahogy az ötös útról Fort Lewisban lekanyarodva megláttam az egykor szebb napokat is megélt raktáráruházat felerősödött az érzésem, hogy nem kéne belemásznom a dologba, mert nem tudok eleget a körülményekről. Éreztem a vezetőülésben ülő Greg felől, hogy az ő agyában is hasonló gondolatok kavarognak, így a kocsiban szinte tapintani lehetett a feszültséget.

Ennek ellenére az anyósülésen ülő ork férfi nyugodtnak és magabiztosnak tűnt. Világosszürke bőre, és meglehetősen nagy szemfogai ellenére elég megnyerő volt az átlag bandatagokhoz képest, bár ezen az élményen sokat tompított viseltes bakancsa, és bőrkabátja. Lady Iris közvetve bérelte fel, mágikus fedezetnek, bár nem sok reményt fűztem hozzá, hogy az alig húsz év körüli sámán sokat javítana az esélyeinken, ha elfajulnak a dolgok.

A bejárathoz érve közelebbről is szemügyre vehettük a két megtermett fogdmeget, akik terepszínű ruhájukban, az oldalukon fegyverrel őrködtek. Mikor leparkoltunk és Greg kiszállt, hogy ajtót nyisson nekem egyikük egy fémdetektort húzott elő a mellénye alól, és mikor odaértünk gondosan elhúzta minden porcikám előtt. Amikor végzett csak egy morgással, és fejének az ajtóra bökésével közölte, hogy menjek be, ellenben, amikor Greg és Nick követni akarták példámat eléjük állva jelezték, hogy a meghívás csak nekem szólt.

– Minden rendben lesz. – Fordultam vissza Greg felé, és finoman a vállára tettem a kezem bíztatásul. Amikor a szemembe nézett tudtam, hogy megértette mondani valómat, így ismét a bejárat felé fordultam.

Hogy túl érzelgős vagyok? Meglehet, de néha jól jön a színjáték is, így gond nélkül aktiválhattam a karórájában lévő gyenge fókuszt, ami a kettőnk közti mentális kapcsolatot hivatott fenntartani. A szeméből pedig megtudtam, hogy felfogta a kódot. Ha azt mondtam volna „Minden rendben van.” Azonnali erősítés hívására adtam volna utasítást, így viszont „ha elfajulnak, a dolgok szólj a fiúknak” üzemmódba kapcsolt.

Az üvegajtóba épített fotocella csodával határos módon még működött, és mikor odaértem szélesre tárta előttem a paneleket. Az odabentről érkező bűz sem volt jobb, mint a kinti két troll testszaga. Doh, penész, cigaretta és izzadság keveredett a levegőben, ami a szellőztetőrendszer üzemképtelenségének aromájával társult. Még egy lepukkant kocsma szagának is jobban örültem volna. Még szerencse, hogy a reggelim a találkozó utánra halasztottam.

Az épület a falakon, és a tartóoszlopokon kívül szinte teljesen ki volt ürítve. A gyér világítás csak itt-ott engedte látni a falon lévő grafitiket. Az áruház nagyjából közepén pedig négy alak várakozott rám. Azonban tekintetemet átsiklatva az asztrálba meggyőződhettem róla, hogy a sötétség leple alatt még jó néhányan árgus szemekkel figyelnek.

Ahogy elindultam az asztal körül rám várakozók felé igyekeztem nyugodtságot erőltetni magamra. Torgo még ülve is legalább két fejjel magasabb volt nálam. A mellette jobbra álló nő valószínűleg Ursula lehetett, bár élőben még nem volt szerencsém hozzá, a leírás illet rá. Az asztal két oldalán, kissé távolabb pedig két Torgohoz hasonló méretekkel megáldott troll férfi szobrozott. Mindannyiukon a szokásos bandaegyenruha volt; terepszínű álcaruha, az aranyszín karszalagokkal. És persze akkora bicepszekkel, mint a derekam, hogy a stukkerekről még ne is szóljak.

Torgo egy akár elegánsnak is mondható kézmozdulattal jelezte, hogy foglaljak helyet a vele szemközti széken.

– Ez úttal kit képviselsz? – Tette fel a kérdést, minden időhúzás nélkül. Igyekeztem lenyugtatni zakatoló szívemet, már nem volt értelme azon izgulni, vajon élve kikerülök-e.

– Mr. Johnson szeretné megőrizni névtelenségét. – Mondtam néhány másodperc szünet után, tökéletes pókerarccal.

– Remélem, nem valamelyik fűevőnek dolgozol. Nem tenne jót az egészségednek. – Mondta miközben jobb szemöldöke kicsit megemelkedett.

– Ugyan, csak szeretné, ha nem tudódna ki, hogy ki volt az a lúzer, aki az Ősieket bérelte fel elsőnek helyettetek. – Arckifejezése mit sem változott, szemének csillogása azonban elárulta, hogy a megfelelő sztorit körítettem a meglévő infók köré. Persze a valóságban nem hinném, hogy az Ősieknek bármi köze is lett volna a dologhoz, de mindenki jól tudta, hogy Torgonak a bögyében vannak.

– Ezt meg lehet érteni. – Jegyezte meg végül egy vállrándítás után. – Folytasd!

Kényelmesen hátradőltem a széken, és keresztbe tettem a lábam, hogy legalább annyira nyugodtan tűnjek, mintha egy páncélos hadosztály lenne a fedezetem.

– Ma délután, az Ősiek az ötösön akarnak kicsempészni néhány mágikus tárgyat, amit Mr. Johnsonnak kellett volna leszállítaniuk. Azt szeretné, ha megállítanátok a járművüket, és elvennétek tőlük... – kis hatásszünetet tartottam – ... nos, amijük csak van. – A mondat végét szándékosan megnyomtam, Torgo pedig egy apró biccentéssel vette tudomásul, hogy a személyek élete nem érdekes, egyedül az áru sértetlenségére kell, figyeljen.

– És mennyi ebből a hasznunk? – Ahogy hátradőlt a szék hangosan megreccsent a súlya alatt.

– Mr. Johnson hajlandó megvenni a mágikus tárgyakat az aktuális feketepiaci áron, minden más, amit találtok, a tiétek. – Torgo szeme kicsit összeszűkült, miközben morcosan újra feltette a kérdését.

-- Mennyi? – Elraktároztam, hogy ezeknek a trolloknak felesleges finomkodni. A legtöbb agysejtjük valószínűleg lefoglalja az elemi feladatok ellátása, mint például a légzés.

-- Tárgyanként 100.000 nuyen. – Hagytam pár másodpercig visszhangozni a szavakat a levegőben, mielőtt hozzátettem volna. – És Mr. Johnson megtéríti az összes, az akcióval járó költséget.

-- Át akarsz verni! – Fakadt ki Ursula szinte azonnal, és közelről megajándékozott a pisztolya csövének látványával. Valószínűleg az összeg kiverte nála a biztosítékot. Nem csodálom, amikor először meghallottam nekem is hasonló gondolatok jártak a fejemben.

Igyekeztem nem begyulladni, legalábbis látszatra, amíg Torgo agya végigvánszorgott az ajánlaton. A másodpercek csigalassúsággal teltek, és már kezdtem aggódni, hogy az agyam szorosabb barátságot fog kötni egy golyóval, amikor Torgo végre ismét megszólalt.

-- Állj le. – Mondta a nőnek, majd felém fordult. – Hány tárgyat kell visszaszerezni? És kitől fújták meg?

Mikor Ursula végre visszaengedte a teste mellé a fegyvert visszafordítottam tekintetem Torgora, de a szemem sarkából figyeltem a nő minden rezdülését.

-- Ha az összeset egyben csempészik ki, négy ékszeres doboznyi árut adtok át. Hogy kitől nyúlták le, arról fogalmam sincs. – Láttam, hogy Ursula fejében a rozsdás fogaskerekek megint számomra kedvezőtlen eredményt fognak kiadni, ezért gyorsan folytattam.

-- A pontos indulási időpontot nem tudjuk, de amint kiderítjük, tudatjuk veletek a jármű pontos típusával, és a tervezett útvonallal együtt. De előfordulhat, hogy az információk csak percekkel az indulás előtt jutnak el hozzánk.

Újabb percnyi csend telepedett a helyre, miközben Torgo agya az újabb információkkal küszködött. Végül pedig a tőle jobbra álló férfire nézett, majd vissza rám.

-- Benned megbízom, de honnan tudjam, hogy Mr. Johnson nem csak a levegőbe beszél? – Szinte éreztem, ahogy a célkereszt szépen lekerül a hátamról. Ettől függetlenül óvatos mozdulattal nyúltam a blézerem belső zsebébe, hogy az asztalra tegyem az 50.000 nuyennyi hitelesített chipet.

-- Előlegnek, remélem megteszi. – Miután szemügyre vette az apró plasztik lapokat, intett az egyik őrnek, aki egy elég viseltes mobiltelefont tett az asztalra, közvetlen elém, majd felmarkolta a pénzt.

-- Közvetlen nálam fog csörögni. – Torgo csak ennyit mondott, majd felállt, és Ursulával a nyomában elindult a hátsó kijárat felé.

-- Áruld el honnan a fenéből szerzed ezt az állati jó cuccot! --  Chip az egyik leg megbízhatóbb robotrigó volt, akivel kapcsolatban álltam. Tess, az egyik rotoros kis csodabogara elég kicsi volt hozzá, hogy ne lehessen kiszúrni, de az optikái elég jók voltak ahhoz, hogy a kamion csomagteréből is úgy láthassuk az eseményeket, mintha csak egy helikopteren keringenénk az ötös felett.

-- Magam gyártom. – Válaszoltam egykedvűen. Tudtam, hogy legalább öt centi páncélborítás vesz körül, mégsem éreztem magam valami jól. Ha itt valami félresiklik a Tüskék elég jóban voltak a Red Hot Nukessal, akik történetesen a lakásom környékét uralták. És a legkevésbé egy jól időzített bombára vágyott most a lakásom.

-- Egyszer megadhatnád a receptet. – Folytatta a törp férfi, ügyet sem vetve arra, hogy kizárólag a monitort bámultam meredten.

-- Minek? Még egy rántottát sem tudsz összedobni, nemhogy egy burritot… -- Nevetve bólintott, majd eltűntette az utolsó falatot is.

-- Ez igaz, de most dolgozom egy új prototípuson, nem hinném, hogy olyan jól fog főzni, mint te, de majd igyekszem rendesen kalibrálni a hőfokszabályzóját. – Elengedtem a fülem mellett a csevegésre tett kísérletét, és továbbra is a képernyőt figyeltem.

Alig pár perccel ez után egy jellegtelen ezüstszürke americar hajtott fel az ötösre. Ahogy a kamera optikája ráközelített tisztán leolvasható volt a rendszám, ami megegyezett azzal a kocsiéval, amit Neth beazonosított.

Pár száz méterrel feljebb a leállósávban három motoros bandatag ácsorgott, látszólag teljes nyugalomban. Arra számítottam, hogy amikor megjelenik a kocsi, majd felpattannak a járgányaikra és üldözőbe veszik, de csak álltak ott és nézték, ahogy a céljármű elhajt mellettük.

Csak értetlenül bámultam a képernyőt, amint a kocsi vészesen közelített a határ felé. Hihetetlen, azok a bamba agyarasok még egy ilyen egyszerű melót is képesek elszúrni! Már éppen hangosan fel akartam káromkodni, mikor az americar előtt haladó kocsi imbolyogni kezdett, mintha durrdefektet kapott volna. A sofőr megpróbálta egyenesben tartani a kocsiját, aminek az eredménye annyi lett, hogy keresztben megpördült az americar előtt, és fejre állt. A mögötte haladó jármű pedig szinte teljes sebességgel kapta telibe a kis családi járgányt.

A bandatagok, mintha csak ere vártak volna szép komótosan felültek motorjaikra, és nekiindultak a feltoluló dugó felé. Könnyű motorjaikkal ügyesen manővereztek a kocsik közt, majd három felől körbeállva álltak meg az americar körül, és várakozás nélkül ürítették bele az uzik tárjait az ablakokba.

Szerencsére a kocsi semmi speciális felszereléssel nem rendelkezett, így a bandatagok gond nélkül cafatokká lőttek mindenkit, aki esetleg túlélte az ütközést. Az anyósülés felőli ork belülről felnyitotta az ajtót, míg a csomagtartó felől álló társa a hátsó zárat vette kezelésbe. Alig fél perc telt el, mire újra felpattantak járműveikre, és búcsúzóul egyikük még megejtett egy sorozatot a fejen álló kocsi felé. Az aszfaltra ömlött üzemanyag néhány másodpercen belül egy hatalmas tűzgolyóvá olvasztotta össze a két kocsit, de addigra a bandatagok már messze jártak, hogy az egyik lehajtó után szétválva eltűnjenek a környék utcáiban.

Csak ekkor vettem észre, hogy a lélegzetem visszafojtva nézem az eseményeket. Miközben hátradőltem kiengedtem a levegőt, és elrebegtem egy néma hálaimát, akármelyik istenséghez, aki odafentről vigyázott rám.

A számlámra még aznap érkező összeg pedig meggyőzött róla, hogy nem is volt ez olyan rossz hétfő, mint amilyenre eredetileg számítottam.

A kezdet vége. Vagy a vég kezdete?

Előzménye: Minden kezdet nehéz?

A feje szét akart szakadni, gyomra kavargott, émelygett, és egész testében remegett. Hosszú percekig nézhetett maga elé, mire rájött, hogy saját párnájával néz farkasszemet. Az oldalán feküdt, és nyakig be volt takarva. Hallotta, ahogy a fürdőben valaki lehúzza a wct, néhány pillanattal később pedig Aiden lépett ki a kis helység ajtaján. Arca gondterhelt volt, mégis mikor meglátta, hogy Hope ébren van mosolyra húzta száját.

A férfi egy atlétát és egy gyakorló nadrágot viselt, és úgy ment a komódban lévő kis hűtőhöz, mintha csak otthon lett volna. Hope közömbösen nézte, ahogy kivesz egy üveg sört, puszta kézzel letekeri a kupakját, majd a fejéhez húzott székre ül.

– Nem semmi fából faragtak, remélem azt tudod. – Eltelt egy kis idő mire a lány felfogta, hogy hozzá beszél, de nem volt kedve válaszolni. Létezni sem volt kedve, mintha valami végérvényesen megváltozott volna benne. Agya lomhán kezdte visszapörgetni az eseményeket, ahogy próbálta felidézni utolsó emlékeit.

Ekavir arca volt az első, ami eszébe jutott, homályosan felderengett előtte, de alig hogy ez a kép felidéződött benne, újra remegni kezdett. Először azt hitte a félelemtől, vagy az átélt események miatt, de hamar rájött, hogy fázik. Térdeit szorosan magához húzta, és szorosan magára húzta a vastag takarót, de még ez sem volt elég, hogy megfékezze a remegést. Mintha a hideg belülről emésztette volna.

– Azért szólhattatok volna, hogy Sophienak dolgozol. Ez sok mindent megváltoztat.– Folytatta Aiden, mintha Hope bármit is mondott, vagy kérdezett volna. Eddig még sosem érzett ilyesmit, de most mégis elkezdte marni a bűntudat, amiért a testéből élt. A dolog odáig fajult, hogy alig egy fél perccel később szemrehányóan förmedt a férfira.

– Igen. Egy ringyó vagyok, és? – Aiden meglepetten nézett a lányra. Vagy egy percig csak némán bámult mire képes volt megszólalni.

– Én nem mondtam semmi ilyesmit. – Kezdte habogva, de nagyjából itt el is akadt, és újabb feszült csend telepedett kettejük közé. Aztán a férfi mintha csak isteni szikrát pattintottak volna ki a fejéből a lányra nézett.

– Hallottad már mikor két homokszem száll a sivatagban? – Hope belül fájdalmasan felnyögött, ahogy az esti faviccek az eszébe jutottak, ezért gondolkodás nélkül vágta rá, hogy ismeri. De úgy tűnt Aiden eltántoríthatatlan szándéka volt őt faviccekkel kínozni, ha az émelygés és a fejfájás nem lett volna elég.

– És azt, amikor két pogácsa beszélget? – Kezdte úgy érezni jobb, ha túlesik egy viccen, mintha napestig hazudozik, ezért finoman megcsóválta a fejét. A férfi arca felvidult és lelkesen kezdte el mesélni a viccét.

– Tehát két pogácsa beszélget egy bárban, mondja az egyik a másiknak „Képzeld jelentkeztem az idegenlégióba!” A társa megkérdezi „Na és, felvettek?” Mire az első ráförmed „ Hülye vagy? Egy pogácsát?” – Élete legrosszabb vicce volt, amit hallott, mégis úgy érezte, hogy odabent egy eldugott kis zugban magában nevetni kezdett rajta, és úgy érezte mintha csak feltekerték volna a fűtést a szobában.

– Ez szar volt. – Jegyezte meg szárazon, miközben Aiden meghúzta a sörét. Mikor elemelte a szájától az üveget a férfi szája még szélesebb mosolyra húzódott.

– Van itt másik. Szőke nő kérdezi a pénztárost a lottózóban „ Ez milyen játék ?” Mire a pénztáros „  El kell találni 5 számot...” Erre a nő visszakérdez  „ És milyen messziről?” – Hope érezte, ahogy a teste ismét rázkódni kezd, de ezúttal nem a hidegtől.

– Életemben nem hallottam ennél rosszabbat… – Jegyezte meg mosolyogva, mikor végre alábbhagyott a nevetése.

– Persze, azért vigyorogsz még mindig. – Felelte a férfi mosolyogva, majd újra meghízta az üveget.

– Ez csak szánalomból van, meg hogy abbahagyd végre. – Hárított gyorsan Hope, és közben felült az ágyban. Miközben nagyot nyújtózott, mellkasáról lecsúszott a takaró, Aiden pedig láthatóan elakadt a saját gondolatmenetében, ahogy szemei a lány mellkasára tévedtek. Hope lejjebb csúsztatta a fejét, hogy nagyjából ott legyen, ahol néhány másodperce még a mellei voltak, és kérdően nézett a férfira.

– Mit kérdeztél? Asszem kicsit elkalandoztam. – Válaszolt gyorsan valamit, zavarodottan a férfi, majd újra a szájához emelte az amúgy már üres üveget.

– Igen, észrevettem. – Válaszolt mosolyogva Hope, majd miután az ágy Aidennel ellentétes oldalán kikelt belőle, a komódban egy aszpirin után kezdett kutatni. Nem különösebben érdekelte, hogy csak egy fehérnemű együttes van rajta, de szinte érezte, ahogy Aiden ismét belefeledkezik a látványba.

– Nem láttad az aszpirint? Legutóbb valamerre erre volt. – Aiden válasza megint csak késett pár másodpercet.

– Amíg nem tudjuk mit adtak be neked, nem biztos, hogy gyógyszert kéne bevenned. – Hope kérdően fordult a férfi felé, akinek tekintete a csípője körül időzött.

– Miért, a legrosszabb esetben beledöglök, és akkor egy gonddal kevesebb miatt kell aggódni. – Aiden amint felfogta, amit hallott a lány szemébe nézett, hogy meggyőződjön róla, nem csak egy újabb ízetlen tréfának fültanúja e. De nem erről volt szó. Talán először Hope is viccnek szánta, de ahogy kimondta a szavakat, a gondolat felettébb csábítónak tűnt.

A férfi arca ismét elkomorodott.

– Örülnék, ha legalább addig nem csinálnál hülyeséget, amíg itt vagyok. – Ezek alapján, akár Aidennél is lehettek azok a fránya bogyók. Hope nagyot sóhajtott, majd az öltöző szekrényhez ment, hogy magához vegyen egy váltás tiszta ruhát.

– Majd igyekszem. Különben is, mi a fenét keresel itt? Nincs valami jobb dolgod? – A férfi nem vette fel a kötekedést, pedig amilyen hangsúllyal Hope hozzá szólt, könnyen felkaphatta volna a vizet.

– Ha úgy tetszik, dolgozom. – Hope elmosolyodott, miközben a szekrényben egy megfelelő alsóneműt keresett.

– Jó neked, és ne vedd sértésnek, szívesen látlak, de estére kuncsaftot várok, és nem hiszem, hogy örülne egy édes hármasnak. – A lány a szeme sarkából látta, ahogy Aiden megcsóválta a fejét.

– Legalább pár napig hanyagolnod kéne a munkát. Pihend ki, ami történt. – Hope nevetve fordult a férfi felé.

– Hát persze, üljek itt, és pontosan mit is csináljak? Nézzem a plafont? – Aiden megvonta a vállát.

– Menj el a barátaiddal szórakozni, vagy tudom is én hogy kapcsolódnak ki a nők. – Hope a fürdőszoba felé indult, és csak a válla felett szólt vissza a férfinek.

– Barátokkal. Hát persze…

A zuhanyt szándékosan hidegebbre állította, remélve hogy talán az majd enyhíti a feje lüktetését. Hosszú percekig állt a gondolataiba mélyedve, csak bámulta a csempét, miközben folyt rá a víz.

Barátokkal. Talán soha nem is voltak barátai. Persze odahaza megvolt az ismeretségi köre, akikkel szórakozhatott, de itt senkit nem ismert. Amióta megjött minden éjszakát végigdolgozott. Még csak nem is nézett körül a városban rendesen. Talán a férfinek igaza volt, szusszannia kéne egy kicsit. De vajon merre induljon el?

Még akkor is ezen gondolkodott, mikor felöltözve kilépett a fürdőszobából. Úgy nézett ki Aiden megunhatta a bébi csőszködést, mert a szoba üres volt. A szekrényből elővette a zsebirodát, amit még Sophie szerzett neki, és elkezdett utána nézni, hol is tudna kicsit kikapcsolódni.

Talán öt percet sem töltött kereséssel, mire Aiden visszatért, kezében egy nagy porcelánbögrét tartott, amiben forró kávé volt. A bögrét a lány keze mellé tette a komódra.

– Se cukor, se tejszín. – Hope meglepetten nézett fel a férfire.

– Ezt honnan tudod? – Aiden arcán sokat mondó mosoly jelent meg, amitől hideg kék szemei szinte teljesen felmelegedtek.

– Összefutottam Jessicával odalent. – A lány úgy tett mintha ez a név mindent megmagyarázott volna, és hálásan biccentett miközben a bögréért nyúlt. Valójában azonban semmit nem mondott neki a név, sőt a lányok többségének még az arcát sem ismerné fel, ha az utcán találkoznának. Csak most döbbent rá, mennyire bezárkózott mióta Seattlebe érkezett. A szájába vett egy nagy kortyot a forró kávéból, és kielvezte minden pillanatát, ahogy a nyelőcsövén elindulva belülről elkezdte felmelegíteni a testét.

– Te hova mennél lazítani? – Tette fel végül a kérdést. A férfi halkan nevetni kezdett.

– Nem akarsz te oda menni, hidd el. – Ezzel Aiden elkövette a legnagyobb hibát, amit csak véthetett. Hope sportot űzött belőle, hogy feszegette a határait, és a férfi úgy vélte a hely, amit ajánlana, kívül esne a határokon. Hopenak ennyi pont elég volt, hogy tudja, megtalálta a neki való helyet. Már csak meg kellett tudnia Aidentől, hol is van.

– Honnan tudod te ilyen biztosan, hogy mit akarok? – Tette fel a kérdést halvány mosollyal Hope, majd ismét nagyot kortyolt a fekete italból. A férfi megvonta a vállát.

– Sötét, lepattant hely, ahol rendszeres látogatók a két és hatlábú csótányok is. – Hope felhúzott szemöldökkel várta a folytatást, de hiába.

– És? – Erőltette mégis a dolgot a lány. Aiden pár pillanatig habozott mielőtt válaszolt volna.

– És te egy olyan lánynak tűnsz, akit inkább étterembe hívna az ember. – A lány hangosan nevetni kezdett. Nem akart, és nem szándékosan nevette ki a férfit, de nem tudta visszafogni magát.

Aiden leírása egy kicsit sem túlzott. Még csak kora délután volt mire leértek, de már elég sok vendég volt. A Lyuk a falban neve találó volt, mert a hely tényleg egy sötét lyukra emlékeztetett. Az összegyűlt cigarettafüst rögtön támadás alá vette a lány szemeit, a bent uralkodó szagtól pedig egy csövestanya atmoszférája, egy virágos rétre emlékeztetett.

Az egyik bokszban Ben ült. Hatalmas termete ellenére Hopenak csak akkor sikerült kiszúrnia mikor másodszor nézett végig a helyen ülőhelyet keresve. Amint a troll férfi észrevette őket kezével intett, hogy üljenek oda hozzá.

– Mit iszol? – Tette fel a kérdés Aiden, miközben elindultak Ben asztala felé. Hope rövid gondolkodás után megvonta a vállát.

– Nem tudom, lepj meg. Csak nagyot üssön! – Aiden mosolyogva biccentett, majd elindult a csapos felé, Hope pedig folytatta útját Ben asztala felé.

Amikor odaért, egyből becsúszott az asztal belső, rövidebbik feléhez.

– Üdv! – Köszönt a férfinek, miközben elfoglalta a helyét.

Ben csak egy kurta biccentéssel köszönt vissza, és bár nem látszottak a pupillái, feje mozgása arról tanúskodott, hogy követi a lány mozgását.

– Hogy kerülsz ide? – Hope megvonta a vállát.

– Mégis, hogy kerülnék? Egy forgószél felkapta a házunkat, és hiába visítottam, hogy Emmy néni, Emmy néni itt dobott le… – Az arckifejezését látva, Ben nem volt a szarkazmus híve, és úgy tűnt Aiden fa viccei a humor nagy részét kiölték belőle.

– Nagyon vicces… – Válaszolta mogorván.

– Ugye, szerintem is. – Jegyezte meg Hope mosolyogva, miközben szemével elkezdte keresni, hol lehet Aiden az itallal.

A férfi néhány perc múlva csatlakozott hozzájuk három korsó sörrel, és három valószínűleg vodkás pohárral. Még le sem tette az italt az asztalra, Ben mogorván jegyezte meg.

– Ki leszel herélve, ha ezt a Főnök megtudja. – Aiden csak hanyagul megvonta a vállát miközben, leült Bennel szemben.

– Akkor majd imádkozom, hogy ne legyen kedve lejönni. – Közben mindenki elé tolt egy poharat az átlátszó löttyel, majd a sajátját a kezébe vette, és Hope felé emelte. – De most igyunk Hopera. – A lány zavartan nézett fel a férfire a saját poharáról.

– Miért pont rám? – Aiden csak akkor válaszolt, amikor saját poharát, üresen visszatette az asztalra.

– Több heti munkánk veszett volna kárba, ha nem vállalod el a melót. – Furcsa érzés fogta el, miközben a szájához emelte az erős szeszes italt. Először maga sem tudta, mi az, és hosszú percekig töprengett, mire rájött, hogy elégedettséget érez. Végre olyasvalamit tett, ami számított is. Segített eltakarítani egy szemétkupacot az utcáról. Persze tudta jól, hogy még sok százezer ilyen kis kupac hever Seattle szegénynegyedeiben, mégis életében először elégedett volt magával.

Hosszú percekig feszült köztük a csend, amit végül Aiden tört meg.

– Hallottátok már azt, amikor az anyós és a menye… – Hope még az előtt szakította félbe, hogy befejezhette volna a kérdést.

– Eszedbe se jusson! – Mondta, fenyegető hangon.

– De még végig se mondtam, honnan tudod mi a lényege? – Kérdezte a férfi megadó hangon.

– Minden kérdésednek valami ritka szar vicc a vége… – Felelte Ben, a lány helyett.

– Akkor dobj fel valami témát te! – Mondta sértődötten Aiden, majd meghúzta a korsó sörét.

– Miért hiszik azt az emberek, hogy folyton jártatni kell a szájukat? Nem lehet csak csendben üldögélve nézelődni? – Tette fel a kérdést Hope.

– Látod, Hope kapásból felfogta, amit neked négy hónapja hiába mondok. – Mutatott a lányra Ben. Aiden megvonta a vállát, és úgy tűnt neki ennyi éppen elég is volt, hogy csendben maradjon. De csak amíg el nem fogyott a söre.

– Mivel úgy érzem, nem értékelitek a kreativitásom, asszem megyek és kialszom magam. Átveszed? – Nézett kérdően Benre, aki csak egy biccentéssel jelezte, hogy igen.

– Szóval meddig szándékoztok a sarkamban maradni? – Tette fel a kérdést Hope, miközben kijjebb csúszott, hogy Bennel szemben legyen, miután Aiden távozott.

– Pár napig. – Felelte Ben szárazon.

– És mi értelme ennek az egésznek? Jól vagyok, már az a szer is kiürült belőlem, és nem sérültem meg. – Tette fel a kérdést Hope, miközben a boksz hátoldalának vetette a hátát.

– Talán, de lehetsz akármilyen kemény csaj, a történtek akkor is megviseltek. Vagy tévedek? – Bár nem tudhatta biztosan, Hope szinte érezte, ahogy Ben tekintete lyukat éget a szemébe.

– A drogokat leszámítva, semmi olyat nem tettem, amit ne tennék meg nap, mint nap. – Kezdte frusztrálni a téma, hogy oldja saját feszültségét keresztbe tette a lábait, és a szájához emelte a korsót.

– Ha te mondod. – Jegyezte meg szkeptikusan Ben.

Ez után újabb hosszú csend telepedett kettejük közé, időt adva a lánynak, hogy most először végiggondolja mi is történt előző nap. Gondolatai folyton vissza visszatértek a képhez, ahogy Gruff ölében ülve egymásba feledkeztek. Aztán, ahogy eltávolodott tőle, a férfi valahogy megváltozott, valahogy modora az első találkozásukra emlékeztette.

Hirtelen jött ötlettől vezérelve vette elő a telecomját, hogy egy rövid szöveges üzenetben kérjen minél hamarabbi találkozót a férfitől. Meglepetésére szinte azonnal érkezett a válasz üzenet.

„ Majd, dolgozom.” Néhány pillanatig csak meglepetten nézte a pár szót, aztán eltette a készüléket.

– Máris új ügyetek van? – Tette fel a kérdést Bennek. A férfi megcsóválta a fejét.

– Kaptunk pár szabadnapot, hogy pihenjünk. – Válaszolta egykedvűen, mintha nem teljesen értett volna egyet a dologgal.

– És szokott a Főnök külön ügyeket vállalni? – Erőltette tovább a dolgot Hope.

– Miért érdekel? – Nézett rá gyanakodva a férfi. Hope először valami hazugságon kezdte törni a fejét, mert nem tudta Gruff mennyit árult el a kettejük közt történtekről, de aztán jobbnak látta, ha felületesen elmondja az igazat.

– Kedvelem a főnököd. És szeretnék vele tisztázni ezt, azt. De munka címén lerázott. – Ben néhány másodpercig csak csendben valószínűleg a lányt figyelte.

– Mi van, ha ő nem kedvel téged? – Tette fel végül a kérdést, hangszíne pedig arról árulkodott, hogy talán találtak egy témát, ami mindkettejüket érdekli.

– Meglehet, bár legutóbb elég ellentmondásosan viselkedett. – Vonta meg a vállát Hope. Ben érdeklődve nézett rá, de mivel a lány nem akart belemenni a részletekbe inkább csak a kocsma közönségére fordította a szemeit.

– Tudom, kinek dolgozol, és azt is, hogy nálatok szokta kiengedni a fáradt gőzt. – Törte meg a csendet végül Ben.

– Ettől még nem tudsz mindent… – Felelte Hope ingerülten, de tekintetét nem merte a férfi felé fordítani.

– Fogadjunk? Van rá egy tízesem, hogy ez a jó öreg belezúgtál, mentsen meg story lesz. – Felelte Ben, mintha már ezer ilyen történetet látott volna.

– Akkor azért a tízesért, hozz még egy kört, mert nagyon messze jársz az igazságtól. – Nézett fel rá Hope. Ben ismét érdeklődve nézett rá. Pár pillanatig a lány még habozott mielőtt ismét megszólalt volna.

– Csak akkor vagyok hajlandó tovább boncolni ezt a témát, ha minden, amit hallasz, kettőnk között marad. – Ben komoran bólintott egyet.

– Nekem sem érdekem, hogy egy ilyen dolog kikezdje a Főnök tekintélyét. – Válaszolta. Hope nagy levegőt vett, és még egyszer körbefutotta a szemével a helyet, amíg helyére rakta a gondolatait.

– Nem vagyok szerelmes. Talán tinédzser koromban voltam utoljára belezúgva valakibe. De, ahogy mondtam, kedvelem a Főnököt, és szívesen lennék a barátja. – Amint hangosan is kimondta a szavakat, mintha megnőtt volna a valószínűsége, hogy a dolog be fog következni.

– Az ki van zárva. – Ben megcsóválta a fejét, majd ismét a szájához emelte a félig üres korsót.

– Ugyan miért lenne? Csak nem annyira zárkózott, hogy ne legyenek barátai. – Hope remélte, hogy végre megtud valamit a férfiről, mert mióta először találkoztak rengeteg nyitott kérdés feszítette az agyát, amire szívesen kapott volna választ.

– Nem nagyon vannak barátai, de nem ezért. – A férfi, mintha habozott volna. Vagy csak egyszerűen nem akarta folytatni.

– Ne csináld már! Ne most kezdj el az infó árán gondolkodni. – Fakadt ki Hope idegességében. Félt tőle, hogy Ben azelőtt bezárkózik, mielőtt bármit elárulna.

– Már lefeküdtetek. Ráadásul üzletből. Ebből már sosem lesz barátság. – Felelt végül Ben kelletlenül, egy nagy sóhaj után.

– Miért nem? .. – Kérdezett vissza Hope őszinte meglepettséggel.

– Nem tudom. Általában a nők a szex után másképp látják a dolgokat, vagy tudom is én. A kiképzésem során megtanultam a test minden apró részének helyét, és kezelését. De a női agy… – Tárta szét megadóan hatalmas kezeit.

Hope nem bírta ki, hogy fel ne nevessen.

– Talán. Talán a női agy így működik, de akkor nálam nincs minden rendben. Ami kettőnk közt volt az csak szex. Nem mondom, hogy nem volt jó, vagy kifizetődő. Vagy, hogy nem feküdnék le vele újra. De ennyi. Nem akarok se kapcsolatot, se kötöttségeket.

Bent mintha meglepte volna, amit hallott, de nem kommentálta. És Hope sem tudta, mit mondhatna ezek után. Hosszú percekig ismét csak gondolataikba merülve ültek egymással szemben.

– Kössünk üzletet! – Szólalt meg végül Hope.

– Nem garantálom, de meghallgatlak. – Felelte a férfi komoly arccal.

– Te segítesz nekem megkeresni a Főnököt, hogy szemtől szembe beszélhessek vele. Én pedig cserébe egy egész estén át a kedvedre teszek. – Beszéd közben Hope finoman végigcirógatta saját korsójának oldalát.

– Nős vagyok. – Válaszolta kuncogva a férfi.

– Ó. – A lány igyekezett nem elpirulni zavarában. – Akkor teszek róla, hogy még a szabid alatt kapjatok egy estét a tetőtéren. Jakuzzival, pezsgővel, vacsorával meg minden. – Próbált korrigálni.

Ben jó néhány percig fontolgatta a dolgot, és Hope már attól tartott nemleges választ kap, amikor Ben végre újra megszólalt, miután felhajtotta a maradék sörét

– Gyere, megmutatom, hol lakik a Főnök. – Mondta halvány mosollyal az arcán, miközben az üres korsóját az asztalra tette.

A tacomai társasház kívülről teljesen passzolt Gruff nyers stílusához. Csupasz szürke műbeton falak. Az utcán bandákba verődött tinédzserek játszották az agyukat. És belülről sem volt jobb a helyzet. Az egykori kapu előtt Ben leállította a motorját a járda mellett, és Hope felé fordult.

– Harmadik emelet, huszonegyes lakás. – Aztán egy kis plasztik lapot nyújtott a lány felé, amit a dzsekije belső zsebéből vett elő. – Ezen elérsz, ha megvan az időpont. És amíg elleszünk, te vigyázol Natasára. – Mondta miközben a lány elvette a kártyát.

– Kösz, szólok, amint lerendeztem. – Mondta Hope, majd miután a férfi egy biccentéssel elköszönt tőle, elhajtott.

Hope is leszállt Liráról, kábításra állította a lopásgátlót, majd elindult befele. Miközben bement magában reménykedett, hogy Natasa csak egy kutya, vagy háziállat. Sosem értett igazán a gyerekekhez.

 Ha valaha volt is lift, már évek óta nem működhetett, így gyalog ment fel a harmadik emeletre. Egész idefelé jövet azon gondolkodott mit is mond majd a férfinek, ha ideér, de nem sikerült jó dumával előállnia. Még akkor is szaporán járt az agya, mikor megnyomta a kopott csengőt az ajtó mellett.

Először azt hitte a férfi nincs otthon. Vagy ha otthon is van, nincs szándékában reagálni, de végül mégis csak feltárult az ajtó. Mögötte pedig Gruff állt hasonlóan otthonos viseletben, mint Aiden, mikor Hope felkelt.

– Hello! – Köszönt Hope, és hirtelen a sok kitervelt szöveg közül egyik sem akart a nyelvére jönni. És úgy tűnt a férfi sem könnyíti meg a dolgát, csak szótlanul állt, és várta mit mond a lány. Az arcán semmilyen érzelem nem látszott, mintha csak éppen a helyi időjárásrovatot olvasta volna.

– Beszélnünk kéne, ígérem, gyors leszek. – Nyögte ki végül a lány. Ha a férfi haragudott is a betolakodásért, az illem még mindig megvolt benne, hogy ne küldje el a lányt. Az ajtóból félre állva engedett utat Hopenak.

A lakás elég spártaian volt berendezve. A nappaliban mindössze egy ágy, egy pár szekrény és egy asztal volt. Hope először nem értette miért néz az ablak a tűzlétrára, száműzve minden kilátást, de aztán újra végigfuttatva a szemét a szobán rájött, hogy minden bútor és tárgy taktikusan volt elhelyezve.

– Szeretném tudni, mi történt valójában mikor legutóbb nálam jártál. – Vágott bele a lány a közepébe, amint hallotta, hogy az ajtó bezárult.

– Hiba. – Felelte a férfi a tőle megszokott nyers hangnemben, miközben megkerülte a lányt, hogy az asztalon lévő whiskys poharáért menjen.

– Pontosan mi volt a hiba? – A férfi tárgyilagos hangneme segített a lánynak kicsit lehiggadni.

– Hiba volt eltérni a tárgytól. – Válaszolta Gruff.

– Miért? – Nézett értetlenül Hope a férfire. Ezúttal azonban a válasz késett egy keveset. Gruff arca mintha egy leheletnyi meglepettséget tükrözött volna.

– Nyilvánvaló, hogy szerinted csak üzletfelek vagyunk. – Hangzott a kimért válasz.

– Nyilvánvaló? És ezt mégis melyik taktikai alprocesszorod súgta meg? – Horkantott fel a lány ingerülten. Számára teljesen más dolog volt nyilvánvaló akkor, amikor a férfi csókját érezte.

– Visszautasítottál. – A tény, hogy a férfi hangsúlya olyan volt, mintha csak megjegyezte volna, hogy megint esik, dühítette Hopeot.

– De hiszen legalább öten vártak ránk abban az istenverte furgonban! – Legszívesebben üvöltött volna a férfival, amiért ilyen értetlen, de visszafogta magát. Az indulatot azonban nem tudta száműzni a hangjából.

– A szolgáltatásaidra még mindig igényt tartok. – Válaszolt a férfi semleges hangon.

– Te komolyan azt hiszed, hogy a pénz miatt vagyok most itt? – Tette fel a kérdést a lány ingerülten, de már nem tudta megállni, hogy fel ne emelje a hangját. Ahogy a férfi szemébe nézett és nem látott érzelmi változást, teljesen elvesztette a maradék önuralmát.

– Cseszd meg! – Felindultságában csak ennyit tudott mondani, miközben a kilincsért nyúlt, hogy távozzon.

Az ajtó hangosan csapódott be, ahogy Gruff egy szempillantás alatt a lány mellett termett, hogy megakadályozza a távozásban. Hope ingerülten fordult a férfi felé, mert tudta jól, hogyha Gruff nem akarja, nem hagyja el a lakását. Hosszú percekig csak némán álltak miközben Gruff Hope arcát fürkészte. Ahogy a lány a bőrén érezte a férfi lélegzetét, ismét hatalmába kerítette a bizsergés, ami valahányszor úrrá lett rajta a férfi közelségére.

– Miért jöttél? – Tette fel végül a kérdést a férfi. Hope képtelen volt visszafogni az indulatát, és ingerlő hangon kezdett kiabálni a férfivel.

– Érdekelt mi van veled, mert szeretnék a barátod lenni, de ahogy látom, ez egy egyirányú kezdeményezés! – Újabb percnyi csend telepedett közéjük, mire a férfi ismét megszólalt volna.

– Nekem kell… – Egy pillanatra megtorpanta mondandójában, mintha csak a szavakat kereste volna, Hopenak most először támadt olyan érzése, hogy nem egy jól megrágott gondolatot hall. –… szükségem van a szolgáltatásodra. – Fejezte be, szinte már könyörgő hangon Gruff. A hirtelen jött változás meglepte Hopeot.

– Ezt nem értem. – Bökte ki végül pár másodperc csend után a lány.

– A munka és a beültetések rengeteg feszültséget generálnak. Szükségem van valakire… – Gruff tőle szokatlan módon ismét a szavakat kereste –… szükségem van rád, hogy le tudjam vezetni. – A férfi szemében lévő őszinteség még jobban meglepte a lányt. Sosem gondolta volna, hogy az első valódi érzelem a kiszolgáltatottság lesz, amit a férfitől lát majd.

– Még mindig nem értem, hogy akadályozza ez az egészet. – Mondta ki a lány először hosszas átgondolás nélkül, ami a fejében járt.

– A barátok nem fekszenek le egymással, csak a szerelmesek. – Válaszolt Gruff. Hope nehezen tudta elhinni, hogy miért mindig ezen akadnak fel, pont a férfiak. Komoly arccal válaszolt a férfinek, bár legszívesebben mosolygott volna, ahogy megszabadult vagy egy tonnányi tehertől legbelül.

– Semmi szükségem sincs egy bonyolult kapcsolatra, és a kötöttségekre, amivel jár. Csak egyedül érzem magam ebben a hatalmas városban.  – Most először, mintha a férfi arca felenyhül volna, abból a kőbe vésett semlegességéből, és könnyed mosoly futott végig az arcán.

– Azt meg tudjuk oldani. – Hope is kiengedett a komoly figurából, és végre fesztelenül mosolyoghatott, ettől pedig mintha a falak, amik kettejük közt voltak, mintha leomlottak volna.

– Akkor hozol nekem egy sört, vagy szolgáljam ki magam? 

Minden kezdet nehéz?

A most következő mű, mind lelkileg, mind erotikus részleteket tekintve a magasabb korosztálynak ajánlott, bár igyekeztem nem részletezni, vagy burkolt hasonlatokat alkamazni, ahol lehetett.

Redmond kétségtelenül hajnalban volt a legszebb. Ilyenkor az igazi ragadozók már a biztonságos zugaikban pihentek, de a magukat annak tartó punkok még odahaza aludtak. Olyan békés és kihalt volt minden, a felkelő nap fényében szinte már idilli is.

Persze elfogult volt, felőle akár puskával is lövöldözhettek volna körülötte Redmond akkor is ugyan ilyen gyönyörű lett volna. Ahogy teltek a hetek egyre biztosabb lett benne, hogy szülei sosem fognak rátalálni, egészen addig, amíg fel nem hívja magára a média, vagy a rendőrség által a figyelmet.

Már csak alig egy tucat tömbnyire volt tőle, hogy befejezze az aznap reggeli körét, amikor az egyik félreeső sikátor felől, mintha nyüszítést hallott volna. Először azt hitte, hogy csak képzelődött, de amikor elhaladt a sikátor előtt újra hallotta a hangot. Mindig is szerette az állatokat, odahaza ők voltak az egyetlenek, akik előtt sosem kellett tettetnie, hogy kicsoda.

Megállt, és próbálta lecsitítani futástól szapora légzését, hogy tisztán ki tudja venni merről, jön a hang. Óvatosan elindult befelé, elment egészen a sikátor közepéig, de nem hallotta újra a hangot. Már éppen megfordult volna, hogy befejezze a maradék pár száz méterét, amikor az egyik konténer mellett megmozdult valami.

Ijedtében a másik falig hátrált, de a kupac mozdulatlan maradt. Minden érzéke azt súgta, hogy ne tegye, mégis lassan közelíteni kezdett felé. Ahogy néhány méterre ért, meghallotta a ritmusos szuszogást, ami egy átázott kartondoboz alól jött. Készen rá, hogy hátra ugorjon a karton mellé lépett, majd mikor néhány másodpercig semmi sem történt, óvatosan felemelte azt.

Egy csatakos kutya feküdt alatta. Meglehetősen nagy példány volt, és a vonásai inkább emlékeztettek farkasra, mint kutyára, de valahogy képtelenségnek tűnt, hogy ilyen mélyen a városban farkas lett volna. Elég robosztus volt az alkata, hogy valami tenyésztett harci kutya legyen, ezt már csak a testén lévő tucatnyi seb is sejtetni engedte.

-- Te szerencsétlen. – Ez volt az első, amit képes volt kimondani szörnyültében. A kartondobozt óvatosan félrelökte, vigyázva hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot, mielőtt lassan mellétérdelt volna.

Az állat fehér bundája a vértől, és sártól volt csimbókos. Jéghideg kék szemeivel végig a lányt figyelte, de egy halk morgáson kívül képtelen volt másra. Hope szemügyre vette az erős láncot, ami a nyakában volt. Valami masszív fémből készülhetett, és szinte teljesen az állat nyakára feszült. A rajta lévő bilétán mindössze egy sorszám volt.

Gondolkodás nélkül kereste meg a láncot összetartó bonyolult kapcsot, hogy amikor végre megszabadította a nyakörvtől az állatot, olyan messzire hajítsa a sikátorban amilyen messze csak tudta. Akárkihez is tartozott a jószág, az illető nem érdemelte meg, amije volt! A kutya mintha csak értette volna a gesztust végre levette a lányról a szemeit. De csak pár percig tudta nyitva tartani, aztán vagy elaludt, vagy elájult.

-- Gyere kisöreg, hátha tudunk még tenni érted valamit. – Mondta miközben benyúlt alá, hogy felemelje. Az állat teste ernyedt volt, de még határozottan szuszogott, és nem mellesleg dög nehéz volt. Talán egy fél évvel ezelőtt meg sem bírta volna mozdítani, de mióta eldöntötte, hogy Seattlebe menekül a családja elől minden mágiájával a testét fejlesztette, mert tudta, hogy idekint így jóval nagyobbak lesznek a túlélési esélyei.

Szerencsére odahaza sem az előtérben, sem a liftben nem találkozott senkivel. Nehezen magyarázta volna ki, hogy mit keres a vállán egy félhalott véres kutya. A lányok egy része már így is arról beszélt, hogy fura szokásai vannak. Nem mintha érdekelte volna, ki mit gondolt róla, de nem tudta, a Madame mit reagálna rá.

Amikor végre beért a szobájába, egyből a zuhanyzó felé vette az irányt. Szinte repülni tudott volna, mikor óvatosan a zuhanytálcára rakta a szerencsétlen szőrmókot. Az egyik saját törölközőjét az állat feje alá hajtogatta párna gyanánt, aztán visszament a szobába, hogy levegye a pulóverét, és a pólóját, úgyis nyakig vizes lesz, mire végez. A fürdőbe visszatérve elővette az egyik kis törölközőjét, és langyosra állította a tusolóban a vizet.

Mire végzett kiderült, hogy az álalton nem a saját vére volt, pedig meg, mert volna esküdni rá, hogy vágott sebeket látott rajta még a sikátorban, de szerencsére tévedett. Mire végzett a fürdetéssel, és az amúgy használatlan gardróbszobába vitte az állatot már hét óra is elmúlt.

Mielőtt nyugovóra tért volna, még lement az alagsorba egy tálért, amibe vizet töltött, és a kutya mellé rakta. A gardrób ajtaját résnyire nyitva hagyta, majd a nadrágjától is megszabadulva fáradtan dőlt be az ágyba.

Az ébresztőjére kelt fel, délután háromkor. Mivel az ajtó ugyan úgy volt, ahogy hagyta, úgy gondolta a szőrmók még mindig alszik, ezért halkan ment át a fürdőbe, hogy megmosakodjon.

Miközben lement az alagsorba, hogy megmelegítse a kávéját, és a pizzáját egész végig azon járt az agya, hogy mit tegyen az állattal. Szinte biztos volt benne, hogy amint a Madame tudomást szerez, róla kidobja az utcára. Gazdát kellett találnia neki, de a lányokon és a kuncsaftjain kívül senkit sem ismert a városban.

A szobájába visszaérve a komódra tette a reggelijét, majd óvatosan az ajtóhoz ment, hogy egy szelet pizzát adjon a kutyának. Legnagyobb meglepetésére, amikor benyitott a gardróbba, az állatnak hűlt helyét találta csak. Biztos volt benne, hogy mellette nem osonhatott ki, amikor kiment, vagy bejött, de akkor vajon hogy szökött meg?

Mire meggyőződött róla, hogy tényleg nincs a lakásban már csak annyi ideje maradt, hogy megigya a kávéját és rendbe szedje magát az első kuncsaftja előtt. De mint kiderült az a nap még tartogatott meglepetéseket számára.

Éppen, hogy a kuncsaft után elindult a zuhany felé, mikor valaki kopogott az ajtón. Maga köré tekerte a törölközőjét, mielőtt ajtót nyitott volna. A nap második meglepetése akkor érte, amikor kiderült, hogy Gruff volt, az ajtó túloldalán.

-- Hé, Nagyfiú! Mit keresel errefelé? Mára, ha jól emlékszem nem beszéltünk meg találkozót. – A férfi arca a szokásos mogorva megfejthetetlenség maszkja volt.

-- Dolgozol este? – Szokatlan volt tőle ez a hirtelen felbukkanás. A találkozójuk előtt legalább fél nappal telefonon egyeztették, van e ideje a férfire a lánynak.

Hope mosolyogva a férfire kacsintott.

-- Én minden este dolgozom édes, de számodra mindig van időm. Gyere csak be. --  Gruff tőle szokatlan módon, mintha egy másodpercig habozott volna, mielőtt szokásos rutinjával körbenézett volna a folyosón, hogy megbizonyosodjon, nem követik.

-- Beszéljünk. – Mondta miközben belépett az ajtón.

Hope becsukta mögötte az ajtót, mielőtt felé fordult volna.

-- Nem lenne baj, ha előtte lezuhanyozom? Az a vén fószer magára öntötte a fél drogériát. – Egy pillanatig elgondolkodott, mielőtt hozzátette volna. – De persze, ha szeretnél csatlakozhatsz is hozzám.

Annak ellenére, hogy Gruff minden alkalommal rendesen megdolgoztatta kedvelte a férfit, és nem csak azért amennyit fizetett. Volt benne valami nyers vonzerő, amitől Hope vonzódott hozzá. De talán csak az volt rá ilyen hatással, hogy tudta azok a fém és növesztett végtagok ugyan olyan gyöngédek tudnak lenni, mint amilyen könnyen kitekerhetné velük a nyakát.

-- Más ajánlatom van. – Mondta kurtán a férfi. Ha jól számolt magában ez volt az aznapi harmadik meglepetése.

-- Nocsak! – Egy pillanatra el is felejtette, hogy egyetlen maga köré tekert törölközőt visel. – Tudod, hol vannak az italok, szolgáld ki magad! Öt perc és megbeszéljük a dolgot. – Tudta, hogyha sürgős az ügy a férfi úgyis megállítja, de mivel ez nem történt meg, egy alapos zuhanyzás után tért vissza a nappaliba, immár egy otthonosabb pólóban és nadrágban.

Gruff az ablak melletti széken ült, kezében egy pohár scotchal, amiben néhány jégkocka is volt. Hope a komódhoz lépett és néhány jégkockát ejtett egy whiskys pohárba, de a kilátásban lévő beszélgetésre tekintettel inkább csak ásványvízzel öntötte le. A pohárral a kezében az ágy Gruff felőli szélére ült.

-- Hallgatlak Nagyfiú. – Mondta aztán belekortyolt egyet a hideg szénsavas vízbe. Úgy tűnt a férfi átgondolta mit is akar mondani, mert szinte azonnal belekezdett a nem túl hosszú mondandójába.

-- Van egy ügyünk, amihez ma estére kell egy csali. De az eredeti csalink berezelt. – Ennél lényegre törőbben és vázlatosabban egyben nem is lehetett volna fogalmazni. Hope finoman átvetette bal lábát, és keresztbe tette a jobbon, ahogy kényelmesen elhelyezkedett.

-- Ügyünk? Ez kiket takar? Vadászok, zsaruk, vagy egyéb hivatalosan nem is létező szervezet? – Gondolatban már felkészült egy ilyen beszélgetésre, persze gondolatban nem a saját szobájában, és nem az egyik legjobban fizető kuncsaftjával képzelte el a dolgot. De be kellett ismernie kíváncsi volt rá, valójában mivel is foglalkozik a férfi, mert nehezére esett elhinni, hogy hivatalos állása lenne.

-- A második és a harmadik keveréke. – Meglepte a férfi őszinte válasza. Persze semmi oka nem volt rá, hogy az igazat mondja Hopenak, de valahogy a lány úgy érezte, most az igazat hallja.

-- Sejtettem. – Füllentett a lány miközben újra a szájához emelje a poharát. – És mi is lenne pontosan a feladatom? – Úgy tűnt a férfi egy kész tervvel rendelkezett, ugyanakkor valószínűleg a lehető legkevesebbet akarta megosztani a lánnyal.

-- Végzed a munkád. – Hope felhúzott szemöldökkel várta a folytatást, ami úgy tűnt magától nem fog jönni.

-- Kicsit konkrétabban? Mert nem mindegy, hogy csak bűnre kell csábítanom, vagy análisan közösülni egy trollal… --- A férfi egy pillanatig ismét habozott, Hope hátán ezalatt végigfutott a hideg, ahogy úgy érezte, a trollal telibe találta a szerepkörét.

-- A célszemély ember. Félre kell vonni. A többi a mi dolgunk. – Hope rövid ideig elgondolkodott a dolgon. Ha olyan egyszerű lett volna, ahogy Gruff nyers stílusában előadta az előző csali nem lépett volna vissza. Ugyanakkor azt is érezte, hogyha el akar kezdeni hírnevet építeni az utcákon vadászként is, egy ilyen alkalom több mint jó arra, hogy letesztelje magát éles helyzetben.

-- Mikorra kell, és hova mennem? – Tette fel végül a kérdést. Valami mélyen benne azt súgta ebből jobb lenne kimaradnia, de ezt csak a szülei folytonos látszat túlaggódásának tudta be, és gyorsan elhessegette a rossz érzést.

-- A többiek néhány sarokra várnak minket. – A korai időpont megdöbbentette. Az utolsó pár korty ásványvizet is felhajtotta, hogy leplezze meglepettségét, aztán a komódon a tálcára tette az üres poharat.

-- És mennyire nehéz eset a célszemély? – Gruff is felhajtotta a maradék scotchot mielőtt válaszolt volna.

-- Nincs mágiája, se harci beültetései. – Hope megcsóvált a fejét.

-- Úgy értem az én szemszögemből mennyire nehéz eset. – Hope azt hitte csak képzelődik, mikor látta, hogy a férfi szájának jobb sarka alig észrevehetően feljebbkerült.

-- A készséges szép nők a gyengéje. – Sosem látta még Gruffot mosolyogni, de kezdte érteni miért. A gesztus egyáltalán nem emlékeztetett azokra, az ellazító felvillanyozó dologra, amikor egy ember a másikra mosolyog. Sokkal inkább hatott egy pszichopata mosolyaként, mielőtt élvezettel elkezdi halálra kínozni áldozatát. És ez a mosoly idegesítette. Nem, inkább megrémítette.

Ugyanakkor a férfi szavai örömmel töltötték el. Néhány másodpercig csak némán állt a férfi arcát fürkészve, mielőtt elindult volna felé. Nyitott lábakkal, szemből a férfi combjaira ült, miközben egy pillanatig sem vette le a szemét a két apró piros pupilláról. Karjait a férfi nyaka köré fonta, miközben ajkai kacér mosolyra húzódtak.

-- Szóval készséges lennék? – Érezte, ahogy Gruff jobb keze végigsimítja a combját, majd átsiklik a fenekén, hogy végül a derekán állapodjon meg.

-- És nagyon vonzó is. – Hope még mindig kacéran mosolyogva vonta meg finoman a vállát.

-- Tudod édes, ez alap követelmény a munkámban. – A férfi a szék mellé tette az üres poharát, majd felszabadult bal kezét is Hope derekára tette, de egy pillanatra sem fordította el szemeit a lányéról.

-- Nem. Te tényleg vonzó vagy. – A döbbenettől, ahogy rájött a férfi most bókol neki, egy pillanat alatt olvadt le a mosoly az arcáról. Újra átgondolva azonban ismét elmosolyodott, mikor rájött, hogy ez biztos csak valami tréfa akart lenni.

-- Ez jó volt, már majdn…-- Gruff belefojtotta a szót a lányba, ahogy egyik kezét a tarkójára téve közelebb húzta, majd az ajkaira tapasztotta a sajátját. Hope először meglepetésében azt sem tudta mit tegyen, de végül kiengedett és átadta magát az érzésnek, ami meglepően jól esett neki.

Habár jelenleg a testéből élt, mindig is úgy gondolta, hogy a csók egy olyan intim környezetet teremt két ember közt, ami messze túlhalad a fizetett társ szerepkörén. Vajon a férfi most ezt a határt kívánta átlépni kettejük közt, vagy csak úgy érezte a felkínált munka feljogosítja egy kis plusz szolgáltatásra? De akkor vajon, hogy illet a bók a képbe? Lehetséges, hogy a férfi is érezte a vonzalmat kettejük közt? Érezhet egyáltalán belül még bármit is ennyi fémmel a testében?

A férfi kezei finoman végigsiklottak a derekán egészen a fenekéig, hogy aztán alányúlva, megtartva kettejük súlyát, felálljon. Teljesen belefeledkeztek egymás ajkaiba, miközben megtette a néhány lépés távolságot az ágy és a szék közt. Lassan hanyatt fektette a lányt, miközben nyelvük hegye folyamatosan a másikét cirógatta. Hope érezte, ahogy ágyéka lüktetve feléled a kellemes érzés hatására, és amikor a férfi ajka eltávolodott az övétől, hogy a nyakát borítsa be érzéki csókokkal, a vágytól elcsukló hangon szólalt meg.

-- Nem azt mondtad, hogy a többiek várnak ránk? – Először azt hitte a férfi vagy nem hallotta, vagy nem érdekli a kérdés, de aztán kissé eltávolodott a lánytól.

-- Igazad van.

Mire Hope átöltözött és leértek az utcára a férfi újra felvette a maszkját, amit érkezésekor is viselt. A három saroknyi távolság alatt egyikük sem szólt egy szót sem, csak a lány csizmájának ütemes kopogása törte meg a csendet.

Már akkor felismerte melyik jármű felé tartanak, mikor még csak a sarkon lefordulva meglátta. A jelöletlen fekete furgon rendszámtábla nélkül ácsorgott az út szélén, és olyan mélyen ült, hogy szinte súrolta az aszfaltot az alváza.

Amint közelebb értek az egyik hátsó ajtó kitárult, egy meglepően megnyerő arcú fiatal férfi jóvoltából. Amikor a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a lányt a csomagtérbe Hope észrevette, hogy a kézfeje, és valószínűleg ebből kifolyólag a teljes karja, ugyan olyan fém szelvényekből áll, mit Gruffé.

Ezen a férfin kívül még három másik tartózkodott a csomagtérben. Miután behúzta maga mögött az ajtót Gruff sorra bemutatta a jelen levőket. A sort Aidennel kezdte, aki segített neki beszállni. Valamiért a férfi nem tudta megállni, hogy ne vigyorogjon folyamatosan valamin.

 Mellette balra ugyan azon a padon, amin Aiden, egy tünde férfi, Dante ült. Bár fajára jellemzően megnyerő volt a külseje mogyorószín szemei még ilyen csekély fénynél is jól látható keserűséget, és beletörődést sugalltak.

A vezetőfülkének háttal a csomagtér padlóján egy troll férfi, Ben ült. Talán ő volt az egyetlen, aki nem rendelkezett látható kíberverekkel, leszámítva teljesen fehér szemeit, bár azok kozmetikai módosítások is lehettek. De elnézve a bicepszének méretét Hope könnyen el tudta képzelni, hogy a furgonban bármelyik másik személlyel fel tudná venni a versenyt.

A lány jobb keze felől egy középkorú férfi ült, réz bőréről és fekete hajáról egyértelmű volt indián származása, őt Ekavir néven mutatta be.

Ahogy a furgon megindult alattuk, Gruff a padja alá nyúlt és egy málhából egy apró fekete dobozt húzott elő, aztán a táskát továbbadta Aidennek, aki körbeadta a többieknek. Mindannyian egy-egy méreteikhez illő fegyvert vette elő belőle. Közben Gruff kinyitotta az apró dobozt, amiben egy szoros nyaklánc és egy leginkább gombelemre emlékeztető akármi volt. A kis gombelemet a lány felé nyújtotta.

-- Tedd a füledbe. – Adta ki az utasítást, mintha csak a Hope szobájában lévő dolgok meg sem történtek volna. A lány eddig is gyanította, hogy a férfi a felső ligában játszhat, de valahogy jelen helyzetben bántónak találta, a száraz utasító hangnemet.

Amint a kis szerkezetet mélyen a fülébe csúsztatta rájött, min derül annyira Aiden. A Férfi tisztének érezte ódivatúbbnál, ódivatúbb faviccekkel szórakoztatnia többieket a beépített rádióján.

Eközben Gruff kivette a dobozból a nyakláncot, aminek a közepén egy művészien pontosan megformázott rózsa díszelgett. Amikor Hope elvette a kezét a fülétől a férfi a láncot is felé nyújtotta.

-- Ezt is tedd fel. A medál simuljon a gégédre. – Ahogy felhelyezte az apró ékszert érezte, hogy a gyomra egyre kisebb gombóccá zsugorodik, ahogy izgulni kezdett. Amint bekapcsolta a csatot egy újabb hang szólt a fülébe.

„ Tiszta az adás?” Először a többiekre pillantott, de úgy tűnt senki nem reagál a kérdésre, mintha meg sem hallották volna.

„ Komolyan mondom, ezek a szarok mindig a legjobbkor mondanak csődöt…” Majdnem összerezzent, amikor Gruff reszelős hangját hallotta a rádión keresztül.

„ Tiszta a vétel, lassulj be drótfejű!” Hope egy pillanatig eltöprengett rajta, hogy lehet, hogy a férfi szája meg sem moccant, és mégis a rádión olyan volt a hangja, mintha csak a valóságban beszélt volna.

„ Akkor mesélj csak Főnök, honnan szereztél ilyen rövid idő alatt egy ilyen csinibabát?” A férfi olyan gyorsan beszélt, hogy szinte alig tudta felfogni mit is mond valójában.

„ Ki mertem lépni a biztonságos zugomból.” Hallatszott a szinte gúnyos válasz, a már megszokott basszusban.

Más esetben könnyedén reakció nélkül hagyott volna egy ilyen élcelődést, de a benne gyülemlő feszültség miatt Hope most halkan nevetni kezdett, mire az ismeretlen férfi döbbenten szólalt meg.

„ Ugye nem emelted be a privát sávra?!” Hope most már nem tudta visszafogni magát, és hangosan nevetni kezdett. A rádióban Gruff kárörvendő hangja hallatszott.

„ De, beemeltem.” Pár pillanatig csend volt mielőtt az ismeretlen férfi ismét megszólalt volna, ezúttal jóval lassabban.

„ Nos, ebből már jól nem jövök ki, úgyhogy…” Rövid hatásszünetet tartott, mielőtt egy pilóta unottságát és hadarását próbálta imitálni. „… Kedves utasaink a nevem Hydra, Én fogom elkalauzolni önöket a mai kis kiruccanásunk során. Kérem, kapcsolják ki a biztonsági öveiket, és kapaszkodjanak az alsóneműjükbe.” Egy Grufféhoz hasonló mély hang szakította félbe Hydrát.

„ Sok a szöveg Drótfejű térj a lényegre!” Csak akkor tudta beazonosítani a hang tulajdonosát, amikor Hydra csipkelődve célzott az illetőre.

„ Nos, kedves agyaras barátunk kedvéért, a lényeg dióhéjban:” Ahogy a tervet végighallgatta egyre kevésbé tetszett neki a dolog.

Akárki is volt a terv értelmi szerzője egyvalakire tette fel az összes zsetonját, és az a csali volt. Egy drogokkal is kereskedő szervezet egyik helyi kisfőnökét kellett meggyőznie arról, hogy az örömlányokhoz szeretne csatlakozni. A dolog ott kezdett aggasztóvá válni, hogy a lánynak egyedül kellett bemennie az oroszlán barlangjába, miközben a nyakán lévő mikrofonon át mindent felvettek. Aztán a kisfőnök valószínűleg tesztelés képen magán próbálja ki az új szerzeményt, és mikor félrevonulnak, egy másik helységbe a többiek észrevétlenül ártalmatlanná teszik, és magukkal viszik a tagot.

Hope szeretett volna rámutatni a terv bizonyos hiányosságaira, és az elnagyolt részletek számára való életveszélyességére, de mivel a furgonban rajta kívül mindenki magabiztosnak tűnt, inkább csendben várta ki, hogy végre odaérjenek.

Amikor néhány sarokkal feljebb egy félreeső sikátornál kiszállt a furgonból, erős késztetés érzett rá, hogy sarkon forduljon és megmondja, a fiúknak keressenek mást. De a felajánlott összeg túlságosan is csábító volt, vagy talán az tartotta vissza, hogy Gruff számított rá? Igazából fogalma sem volt, és mielőtt végig gondolhatta volna már rá is fordult a célépület utcájára.

A kopott épület egyetlen utca felőli bejáratához ment. Az ablakok be voltak deszkázva ugyan, de szinte érezte, ahogy magára vonta az épületet őrző biztonságiak figyelmét. És nem is tévedett, mikor megállt a duplaszárnyú ajtó előtt még kopognia se kellett szinte azonnal kinyílt előtte. Az ajtóban egy meglehetősen rusnya ork férfi állt, a szokásos banda egyenruhában. Bőrdzseki, szegecsek, szakadt farmer, bakancs és hasonlók. Az egyetlen különbséget közte és az utcán randalírozó punkok közt a kezében tartott termetes pisztoly jelentette.

-- Mi kéne? – Horkant a lányra, miközben egy pillanatig sem próbálta meg leplezni, ahogy csöpögő nyállal végigmérte.

-- Ózt keresem. – Mondta Hope a tőle telhető leghatározottabban. Számára a legundorítóbb részlet a történetben az volt, hogy egy régi gyermekmesére építette fel ez a rohadék az üzletét. A helyet Smaragdvárosnak hívatta, a lányok pedig egytől egyig a Doroti művésznevet viselték.

Mikor az agyaras nagyjából kilegeltette a szemeit félrelépett az ajtóból, hogy a lány beférjen rajta. Amikor pedig ez megtörtént Hope újabb két férfivel találta szemben magát. Ugyan közülük csak egy volt ork, de a másik is vetekedhetett vele rusnyaságban, és testszagban.

-- Tudod Doroti, ahhoz hogy beszélhess Ózzal, meg kell, győzz minket, hogy miért engedjünk fel hozzá. – Hope minden akaraterejét, összeszedte, hogy ne okádja telibe a tagot, miközben felé fordult, és hozzá simult.

-- Biztos vagyok benne, hogy valahogy meg tudunk egyezni. – A férfi rávillantotta azokat az undorító sárga fogait.

-- Mondjuk, ha befogod a pofád, és letérdelsz. Aztán majd eldöntjük felmehetsz e a nagy Ózhoz.

„ Basszus Főnök, honnan szedted ezt a csajt?” Hallotta Hydra hangját miközben a lépcsőházban a gyomrával küszködött. Azoknak az undorító tahóknak a szaga még mindig ott volt az orrában, és a testnedveik savanyú íze ott tombolt a szájában.

Néhány pillanatra a hűvös falnak vetette a hátát, és még az sem érdekelte, hogy az orrát a penész szaga tölti el. Bármi jobb volt, annál a mosdatlan bűznél. De nem volt sok ideje, minél hamarabb túl van ezen, annál hamarabb mehetett el innen a francba.

Követve az ajtónálló utasításait megmászta a lépcsőket egészen a felső szintig. Ahogy haladt egyre feljebb az épület belseje úgy váltott a silányról, a már majdnem élhetőre, a legfelső szinten pedig már frissen festett falak, és padlószőnyeg fogadta.

Elindult balkéz felé, és egyre inkább kétkedett önmagában mikor az egyre erősödő fájdalomkiáltásokat és sírást vélt hallani az ajtó felől, ami felé tartott. Az innenső oldalán a nyílászárónak szintén egy rusnya ork állt, mintha csak direkt ilyenre tenyésztették volna. De legalább ezen már tiszta ruha volt, és némi arcszeszt is löttyintett magára.

Hope határozottan állt meg a férfi előtt, és igyekezett hangjába is nyugodtságot erőltetni.

-- Ózhoz jöttem. – Szerencsére kívülről kellően magabiztosnak hangzott.

Az agyaras alaposan végigmérte, nem kevésbé burkolva gondolatait, mint a lenti kollegája, majd közelebb lépett a lányhoz, kaján vigyorral a képén. Hope hálát adott az égnek, hogy ez a tag legalább ismert és használt olyan dolgokat, hogy szappan, meg fogkrém.

-- Kezeket a falra, lábakat szét! – Hangozott az utasítás. Tudta nagyon jól, mire megy ki a játék, de örült neki hogy a tag egy kis tapizással is beérte. Bár sok oka nem volt a motozásra, hiszen a miniszoknya még a fenekét is épphogy takarta, de legalább a gyomra fellélegezhetett egy darabig.

Engedelmesen a falhoz lépett, és érezte, ahogy az ork szorosan mögé áll. Csendben tűrte, ahogy a férfi végigsimította mindkét lábát a csizmája bokájától egészen a belső combja legtetejéig, majd előrecsúsztatva a kezeit, Hope felsője alatt folytatta felfele a mozdulatot, alaposan ellenőrizve, hogy a lány esetleg nem e rejtett valaki nem odaillőt a melltartójába.

-- Várj meg itt. – Duruzsolta a lány fülébe, majd még vagy fél perc élvezkedés után eltűnt az ajtó mögött.

Odabent a kiabálás és a tompa puffanások egy pár percre alábbhagytak, aztán kinyílt az ajtó. Az ork ajtónálló kijött a fejével pedig az ajtó felé bökve jelezte, a lánynak, hogy menjen be.

Egy igényesen berendezett irodaszerű helyen találta magát. Akár még céges környezetben lévő iroda is lehetett volna, eltekintve a félholtra vert nőtől a padlón. Rajtuk kívül még három férfi volt a szobában, egy humán, aki a leírás alapján maga Óz lehetett, egy ork, és egy troll fogdmeggel, akiknek az öltözéke az ajtó előtti tagéra hajazott.

Amikor becsukódott mögötte a szoba ajtaja, Óz a földön fekvő lány felé fordította ismét a fejét. Bal lábával megbökte az arcát.

-- Csókold meg, te ribanc! – A nő a tőle telhető erejével megpróbált feltámaszkodni, és engedelmeskedni az utasításnak, de amikor a szája a férfi cipője felé közeledett, az hátrahúzta a lábát, és olyan erővel rúgta arcon a lányt, hogy Hope hallani vélte a fogak reccsenését. A férfi lassan tehetetlen áldozatához ment, majd kissé lehajolva a hajánál fogva emelte fel a nő fejét a földről.

-- Remélem elég elrettentő példa leszel rá, hogy aki tőlem lop, az nem éri meg a másnapot. – Miközben elengedte a nő haját, hogy a feje ismét a földe bukhasson, ismét hátrahúzta a lábát, és még egyszer fejbe rúgta áldozatát. Aztán mintha csak a szemét elszállítására adna parancsot, az ork férfihez fordult.

-- Tüntesd el innen ezt a ringyót! – Miközben az ork férfi a vállára vette az alig nyöszörgő nőt a férfi az asztala mögé sétált, és felvett egy tenyérbe mászó cégvezető stílust.

-- Lám, lám, lám. Sophie egyik báránykája mégiscsak utat talált hozzám. – Kezdett bele fennhangon, mintha csak a szobának beszélne.

Hope gyomrának tartalma ismét ijesztően meglódult a szája felé, ahogy rájött a férfi pontosan tudja ki ő. Talán már azelőtt le is bukott, hogy idejött volna? A férfi színpadiasan az asztala előtt lévő fém vázas karosszékre mutatott.

-- Kérlek, foglalj helyet! – Hangsúlya inkább hatott parancsnak, mint kérésnek, ezért a lány jobbnak tartotta szót fogadni. Amikor helyet foglalt érezte, hogy a troll férfi felzárkózik mögé, alig félméternyire. Óz is helyet foglalt a saját helyén, és sokatmondó önelégült mosollyal nézte végig a lányt.

-- Tudod Hope, nem gondoltam volna, hogy Sophie valaha is átenged nekem. – Hope igyekezett megsarkantyúzni a gondolatait, annak érdekébe, hogy élve elhagyhassa a helyet.

-- Honnan veszed, hogy elengedett? – A férfi ismét csak sokatmondóan, és felsőbbrendűen mosolyodott el.

-- Ó, biztos vagyok benne, hogy az öreglány szoros megfigyelés alatt tartja az egyik legjobb lányát, elvégre rengeteg pénzt keres rajtatok. – Hope finoman megvonta a vállát.

-- Szerintem ez nem lényeges, ami annál inkább az, hogy egy kis levegőváltozásra vágyom. Nagyobb klienskörre, több kuncsaftra. Ilyesmi. – A férfi szemében megjelenő mohó csillogás elárulta Hopenak, hogy megtalálta a mézesmadzagot.

-- Milyen udvariatlan vagyok, meg sem kínáltalak. – Az asztal egyik fiókjából egy előkészített üveglapot húzott elő, amin négy csíkban fehér por sorakozott, majd Hope felé tartotta.

-- A vendégem vagy! – A lány óvatosan megcsóválta a fejét.

-- Nem élek ilyesmivel, rontja a teljesítőképességem. – A férfi színpadiasan felkacagott, majd maga elé rakta a kis lapot, és felszippantott egy fehérlő csíkot.

-- Tudod Doroti, eleget hallottam rólad, ahhoz, hogy kuncsaftokkal lássalak el, de a többiek azt hihetnék, kivételezek veled, ha nem próbállak ki magam is. – A férfi biccentett a trollnak, és mielőtt Hope észrevehette volna, mi folyik körülötte, a vaskos alkar a székhez szorította a mellkasát. A másik kezében egy rongydarabot tartott, és a lány orrára, és szájára szorította. Ahogy Hope ijedtében sikítani akart, mély levegőt vett az anyagon lévő szerből akármi is volt az.

Miközben Hope azon erőlködött, hogy a troll kezét eltávolítsa a szájától, Óz újabb színpadias előadásba kezdett, kioktató hangon.

-- Tudod Doroti, nem szeretem az olyan lányokat, akik nem drogoznak. És tudod miért? – Kis hatásszünetet tartott, mintha a lány képes lett volna válaszolni. – Megmondom miért, kis butus. Mert őket nem tudom irányítani.

Akárhogy küzdött, a troll erősebb volt nála. Ahogy kétségbeesésében mély levegő után kapkodott, elméje egyre tompulni kezdett. A láttása furcsán tompává vált, gyengének érezte magát, és úgy érezte forog vele a világ. A férfi hangja távolinak tűnt, ahogy ismét megszólalt.

-- Most, hogy téged is irányíthatlak, azt hiszem ideje visszafizetned Totónak a szívességet, nem gondolod? – Érezte, ahogy a vállát szorító kéz elindul lefelé megmarkolva az egyik mellét, de az érzés nagyon távolinak tűnt.

A következő kép, ami eljutotta a tudatáig, hogy a földön feküszik, arcáról végre lekerült a rongy, és épp a lyukas fejű trollal nézett farkasszemet. Valahonnan a távolból egy ismeretlen férfi hangját hallotta, de nem értette mit mond, aztán egy pár katonai bakancs lépett be a látószögébe. Valaki letérdelt mellé és a plafon felé fordította a fejét, de mindezt csak abból érzékelte, hogy a látómezeje elmozdult.

Amint felismerte Ekavir ismerős arcát, ösztönösen fogott rá a férfi kezére, ami az arcát tartotta. Pánikba esett, mikor rájött, hogy csak látja, de már nem érzi az eseményeket. A hangok teljesen eltompultak, a szagok megszűntek körülötte. Látta, hogy a férfi beszél hozzá, de nem hallotta a szavait. Aztán a kép elkezdett homályosodni, mígnem minden elsötétült körülötte.

Sophie az irodája íróasztalának Gruff felőli részére rakta a jeges scotchot.

-- Tehát Óz nem fog több vizet zavarni? – Gruff határozottan bólintott egyet. Sophie elégedett volt tudta, hogy a férfi lecsukatásával a piacon kínálati hiány fog jelentkezni, és már előre megvolt a megfelelő eszköze, hogy ezt az űrt a saját lányaival töltse be, nem pedig drogos ringyókkal. De nem örült neki, hogy Hope ilyen csúnyán járt, amíg fel nem épül sok száz nuyent veszít el rajta naponta.

-- Hope hogy van? – Elég jól ismerte már a férfit, hogy észrevegye rajta a szokatlan változást. Nem volt nyitott könyv előtte, de valami határozottan nem stimmelt vele mióta belépett az irodába.

-- Túléli. Valaki lesz mellette még pár napig. – Válaszolta a férfi kurtán. Sophie megcsóvált a fejét.

-- Kizárt, nincs kifogásom az ellen, hogy idejárt, de hogy a csapatod tagjaiból egy mindig itt legyen az túlzottan rontja az üzletem. Hope erős lány és… -- Még sosem tett ilyet, a férfi most mégis félbeszakította a Madamot.

-- Ez nem alku tárgya. – Jelentette ki határozottan a férfi, aztán felállt és az ajtó felé indult jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek vége. Sophie nem tehetett többet, minthogy beletörődött, hogy Gruff valamelyik szamurája egy darabig itt fog lebzselni. Ezért a gépéhez fordult, hogy nekilásson a károk minimalizálásának.