Hagyaték

Érezte a hőséget a bőrén. A lángok forróbban égették a bőrét mintha a pokolban lett volna. Próbált visszamenni a házba, tudta, hogy Lis még odabent van, de valamiért a ház körüli védőfal nem engedte át. Hallotta a lány sikolyát és látta, ahogy a törékeny testet feketére marják a lángok, de a fal miatt tehetetlen volt.

Hirtelen riadt fel, és még abban a másodpercben ült fel az ágyon. Zihált és szinte úszott a saját verítékében. Beletelt némi időbe, hogy felfogja hol is van, és hogy amit látott csak kísértő emlékek voltak. Azok a nyamvadt rémálmok, már megint.

Amikor végre sikerült megzabolázni a légzését kikelt az ágyból, és az ablak előtt lévő asztalhoz ment, ahol a még majdnem teli üveg tequilát hagyta. Először tölteni akart belőle, de aztán csak letekerte a kupakot és meghúzta az üveget.

A Doki adott neki egy rakás altatót, de egyik sem használt. Képtelen volt végigaludni akár csak egyetlen éjszakát is.

Kinézett az ablakon. Odakint még mindig korom sötét volt, csak a lámpák bágyadt fénye világított a városban. A dekkjén lévő órához fordult, ami szerint hajnali 1:34 volt. Nem lepődött meg a korai felriadáson.

Becsatlakozhatott volna, hogy átszörfölje az éjszakát, mint régen, de tudta jól hogy az sem segítene. Már próbálta. Akármerre ment, akármit csinált csak Lisát látta maga előtt, minden csak rá emlékeztette.

Már egy évvel Lis halála előtt felhagyott vele, hogy számolja a lány hányszor segítette ki a bajból. És csak egyszer lett volna szüksége Nethre, és ő akkor is csődöt mondott. Újra a szájához emelte az üveget, de már csak pár csepp szesz maradt benne. Ingerülten vágta a kukába az üres műanyag flakont, ami hangos döndüléssel landolt a leégett cigarettacsikkek tetején.

Szinte hallotta, ahogy Lis perlekedik vele.

Ide figyelj öcskös! Ha nem hagyod abba az önpusztítást kénytelen leszek szétrúgni az agyaras segged!

Valaki halkan kopogni kezdett az ajtaján.

-- Nyitva van… -- Dünnyögte csak úgy magának.

-- Már megint nem tudsz aludni? – Harry bácsikája lépett be a szobába. Az öregedő ork férfin még mindig az egyenruhája volt, valószínűleg megint túlórázott az őrsön.

-- Kímélj meg a hegyi beszédtől öreg, a legkevésbé ahhoz van most kedvem… -- Harry lemondóan megcsóválta a fejét.

-- Kid volt neked ez a Chorster, hogy ennyire megéri tönkretenni magad miatta? – Neth vádlón nézett a nagybátyjára.

-- Ha ennyire érdekel a húgom volt, ő volt az egyetlen igazi családtagom. – Harry bosszúsan prüszkölt egyet.

-- Anyád és én vagyunk a családod, nem valami pénzhajhász, aki uzsorakamatra tesz szívességeket… -- Nethnek ez volt az utolsó csepp. A Bácsikája sosem tudott mást tenni csak szapulni a lányt, holott alig találkozott vele.

-- Azt hiszed, nem tudom?! De ő akkor is ott volt, amikor az egész tetves világ hátat fordított, még akkor is, amikor a tulajdon anyám is elfordult tőlem! – Harry fenyegetően lépett előre unokaöccse felé.

-- Vigyázz a szádra kölyök! Különben…

-- Különben mi lesz Harry bá? – Szakította félbe nagybátyját és szinte már azt kívánta bárcsak megütné őt, hogy legyen oka visszaütni. El sem tudta képzelni, hogy csodálhatta ezt a megkeseredett férfit kiskorában.

-- Inkább feküdj vissza, és aludd ki magad! – Ezekkel a szavakkal az öregebbik Braxen becsapta maga mögött a szoba ajtaját.

Esze ágában sem volt lefeküdni, nem hogy esélyt adjon a rémálmoknak, hogy újra visszajöjjenek. Inkább tárcsázta Rafael számát az asztali telecomon. A fiatal ork férfi képe alig néhány másodperc után megjelent a kijelzőn.

-- Hoi hombre! Te még létezel? – Neth egy rövidet bólintott.

-- Sajnos. Kint vagy még? – Rafael biccentett a kamerába.

-- Épp most készültem letenni a kocsit. Fuvar kéne? – Neth kedvetlenül elővett egy szál cigarettát az asztalon lévő dobozból.

-- Ha nem gond. – Rafael megcsóválta a fejét.

-- Ugyan, ennyi bőven belefér. Hol vegyelek fel? – Neth mélyet szippantott a cigarettából mielőtt válaszolt volna.

-- A szokásos helyen. – Rafael ismét biccentett.

-- Tíz perc és ott vagyok. – Ahogy köszönés nélkül leütötte a hívás megszakítás gombot, szinte érezte, ahogy a húga erősen vállba bokszolja.

Köszönni luxus?!

A gondolat hatására a jobb válla sajogni kezdett, ahol a fém karját a húsba építették. Néhány mozdulattal megpróbált enyhíteni a fájdalmon, de tudta, hogy úgysem lesz tőle jobb. Utoljára akkor sajgott így, mikor felébredt a beültetés után.

Amikor magához tért egy Tir-i kórházban, minden olyan zavaros volt. A legutolsó emlékei még az alkarjából kiálló csontjához kötődtek, aztán egy puccos magánklinikán ébredt mindenféle csicsás szerkentyűvel körülvéve. És annak ellenére, hogy a vén hüllő minden percét megpróbálta beosztani Lis akkor is talált rá időt, hogy ott legyen vele, hogy átsegítse azon az időszakon.

A telecom csipogása zökkentette vissza, a képernyőn Rafael száma villogott, jelezve kitől jön a hívás. Neth leütötte a hívás fogadás gombot, és reménykedett benne, hogy a taxis nem mondja vissza a beígért fuvart.

-- Most komolyan képes voltál felültetni, és átbaszni az agyam hajnali háromnegyed kettőkor? – Neth a képernyő sarkában lévő kis órára nézett, amiről leolvasta, hogy már majdnem negyed három van.

-- Bocs haver, egy perc és lent leszek, csak akadt még egy kis dolgom indulás előtt. – Rafael bosszúsan nézett a kamerába.

-- Ajánlom is, különben ha legközelebb találkozunk, szétrúgom a segged. – Neth kezdett kijönni a sodrából.

-- Egy perc… -- Vetette oda a képernyőnek, majd ismét leütötte a hívásmegszakítás gombot.

Zuhanyozni már nem maradt ideje így egy viszonylag tiszta bokszerre cserélte a jelenlegit, és felvette a szokásos farmeres, bakancsos, bőrdzsekis szerelését. Egy másodpercig megtorpant, mielőtt felcsatolta volna az ares predator tokját a hóna alá, majd összehúzta a dzsekit mielőtt kilépett volna a szobából.

A lakásban sötét volt, Harry bá valószínűleg lefeküdt aludni a következő dupla műszakja előtt, az anyja meg… Valószínűleg most aludta ki az újabb adag kábítószert magából, csak azért, hogy felkelve ismét belőhesse magát.

A kapunál már ott állt az ismerős fekete americar. Ahogy lelépett a járdáról, hogy elölről megkerülje a kocsit, hallotta, ahogy a motor halkan életre kel. Amikor beült az anyósülésre Rafael a szokásos szívéjes köszönés helyett csak elszörnyedt arccal nézett rá.

-- Szarul festesz. – Neth hanyagul vállat vont.

-- Úgy is érzem magam. – Rafael szó nélkül tette sebességbe a kocsit, mielőtt Neth közölte volna az útirányt. Nem is volt rá szükség, hogy elmondja hova készül. A héten már negyedszerre vitte ki a Cityhez. Hogy megadja a beszélgetés lehetőségét Rafael manuálisan vezette végig az utat.  De Neth egy szót sem szólt, Rafael pedig nem tudod mit mondani, amivel felvidíthatta volna.

-- Kösz, majd megpróbálom meghálálni. – Mondta végül Neth mikor kinyitotta az ajtót, ahogy a kocsi leparkolt a főbejáratnál.

-- Kapd össze magad, azzal meghálálhatod. – Neth csak csendben kiszállt a kocsiból, és becsukat maga mögött az ajtót. Bárcsak olyan könnyű lenne!

Ahogy közeledett a City parkjában lévő emlékűmhöz egy katonai terepjárót vett észre a park mellett a járdánál állni. Az emlékműnél pedig egy ismerős alak állt, a tengerész egyenruhájában.

 -- Már megint nem tudsz aludni? – Tette fel a kérdést az ősz hajú troll férfi, amikor Neth mellé ért.

-- Mit parádézol itt ebben a göncben? – Nézett fel a férfire Neth, hangjából kiérződött, hogy fél a választól. Ben csak nagyot sóhajtott, miközben egy pillanatra sem fordította el a fejét az emlékműről.

-- Visszamegyek a gyalogsághoz. – Neth gondolkodás nélkül förmedt rá a férfire.

-- Megvesztél Tata?! Csak megöleted magad! – Ben még mindig nem fordult felé.

-- Az meglehet, de öreg vagyok én már ehhez az egészhez. – Neth már szabályosan ordított a férfivel.

-- És szerinted Ő mit szólna ehhez?! – Ben végre felé fordította a fejét, arca ismét kemény és megfejthetetlen volt. Még az előttük lévő márványszobor arcán is több érzelem volt, mint a trollén.

Neth csak duzzogva fordította arcát az emlékmű felé. Utálta mikor Ben így nézett rá. Néhány percig csak szótlanul álltak az emlékművet nézve mielőtt Ben mély levegőt vett volna.

-- Vigyázz magadra Kölyök. – Neth csak megkövülten állt, és nézte, ahogy a férfi a terepjáró felé indul. Úgy érezte mintha Lisa halála óta minden darabokra szakadt volna. Először Gordon harapott fűbe, aztán Garoth közölte, hogy végleg kiszáll a vadászatokból, utána Chris is majdnem fűbe harapott egy területharc során, és most a Tata is elment a városból. A felismerés újabb tonnákat nyomott a mellkasára, ahogy rájött, hogy egyedül maradt.

Csak akkor eszmélt rá, hogy a terepjáró hűlt helyét bámulja, mikor Iris hangját hallotta maga mögül.

-- Beszélnünk kell. – Az öreg nőstény hangja együtt érző, mégis határozott volt. Neth még azelőtt zúdította rá összes haragját és elkeseredését, mielőtt észrevette volna, mit tesz.

-- Nincs mit mondanom neked! Csak állsz és nézed, ahogy a dolgok széthullnak körülötted! Pedig egyetlen hívással érvénytelenné tehetnéd a behívóját, vagy adhatnál Chrisnek új kart! És még van képed azt szajkózni, hogy a barátunk vagy! – Iris hangja egy árnyalatot sem változott, ahogy ismét megszólalt.

-- A vendégek aludni szeretnének, folytassuk ezt a beszélgetést odabent. – Egy pillanat alatt döbbent rá tettére, ahogy megérezte Iris mondandójának súlyát. Hogy lehetett ekkora bolond hogy üvöltözni kezdjen Irissel a saját barlangja mellett? Talán arra vágyott, hogy majd az megharagszik rá, és gyorsan véget vet a szenvedéseinek? Vajon halálvágy vezérelte, vagy csak az ostobaság? Talán csak félt maga véget vetni a dolgoknak?

Szótlanul követte a Ladyt, aki a főbejárat felé indult. A csend ott feszült kettejük közt, és úgy érezte jóvá kell, tegye iménti ostobaságát. Már éppen kinyögte volna, hogy „Sajnálom.” amikor a Lady megszólalt.

-- Nem haragszom rád. – Rövid szünetet tartott, miközben megnyomta a mélygarázsba vivő lift hívógombját.

-- Ami azt illeti, igazad van. Ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy elfogadják a segítségem. – Hogy lehetett ekkora marha? Persze, hogy Iris felajánlotta a segítségét, mint ahogy Nethnek is segített dili dokit keresni. Mielőtt Neth ismét elmerülhetett volna a gondolataiban Iris újból megszólalt.

-- Hazudtam, mikor azt mondtam, hogy a chipen volt minden, amit Elizabet rád hagyott. – Neth értetlenül nézett a Ladyre.

-- Ezt hogy érted? Egy egész lakást meg egy rakás pénzt hagyott rám. – A Lady megcsóválta a fejét miközben elhaladtak a mélygarázs biztonsági őre mellett.

-- Van itt még valami. Féltem tőle, hogy csak ront majd a helyzeten, de azt hiszem, a jelenlegi helyzeten nem lehet rontani. – Nem értette mire céloz Iris, de a hallottak kezdték megijeszteni. Ennek ellenére szótlanul követte őt, amíg a szerverszoba mellett elhaladva egy hatalmas rituális körhöz nem értek.

Iris a kezével a kör felé mutatott, miközben a fal mellett lévő hosszú faragott fa komódhoz lépett volna.

-- Ülj le középen. – Szó nélkül engedelmeskedett a kérésnek, bár inkább érezte parancsnak.

Iris egy nagyobb ékszeres dobozzal ült le vele szemben, amit aztán felé nyújtott.

-- Ezt még akkor készítette, mikor a vén német embere rászállt. – Neth elvette a fehér bársonnyal borított dobozt, és félve hogy mit talál benne, kinyitotta. Egy szív alakúra csiszolt ametiszt volt benne. Akkora, hogy majdnem befedte a tenyerét. Nem volt szakértő, de ha az előtte lévő kő igazi volt, önmagában felért egy kisebb lakás értékével. Értetlenül nézett fel a kőről a Ladyre.

-- Nem értem. Mit ronthat, vagy javíthat az egészen egyetlen kő? – Iris mosolyogva nézett vissza rá, őszinte mosollyal, amilyet évek óta nem látott tőle.

-- Ez az egyetlen kő többet ér, mint bármi, amit Elizabet rád hagyott. De nem anyagi értelemben. – Neth ismét a kőre nézett, de még mindig nem értette, mit akart jelenteni az egész.

-- Vedd ki a dobozból, megmutatom. – Mondta néhány pillanattal később a Lady. A kő megnyugtató hűvösséggel simult a tenyerébe, ahogy eleget tett a felszólításnak. Iris kivette a másik kezéből a dobozkát, és a földre tette, majd Neth két keze közé zárta a hatalmas ametisztet. Neth kezeit a Lady hűvös törékenynek látszó kezei fogták gyengéden közre.

-- Hunyd le a szemed, és engedd el magad. – Hangzott a következő utasítás. Neth a tőle telhető legjobban próbált ellazulni, és amikor végre sikerült valamelyest kiüríteni a fejét, mintha csak egy álomba csöppent volna.

Lisa régi lakásában volt, egy asztal körül ültek, amin mindenféle rágcsálnivaló és pókerlapok voltak. Valaki más szemszögéből látta saját magát, ahogy egy viccet mesél. A felismerés teljesen letaglózta, mikor rájött, hogy Lisa lakásavató buliját látja, a lány szemszögéből. De nem csak látta, érezte is. Ott volt. Érezte a belsőjében szétáradó melegséget, ahogy nevetni kezdett a gyatra poénon. Boldog volt, és biztonságban érezte magát a jelenlévők közt.

Mintha csak egy műérzet felvételt cserélt volna le, a kép megváltozott. A biztonságos házban ült a kanapén. A hasa lüktetett és fájt, hogy legszívesebben kiáltott volna fájdalmában. Mellette Ben ült, és mindkettejük kezében lapok voltak. Feldúlt volt, és miután a lapjait az asztalhoz vágta Benre förmedt, amiért beleártotta magát a dolgaiba. Érezte, ahogy a rengeteg feszültség zokogás formájában készül kitörni belőle, de képtelen volt felállni a kanapéról, hogy elvonuljon kisírni magát.

Ben egy zsebkendőt nyújtott neki, amit elvett tőle, majd a férfi távozni akart. Valamiért azonban a karja után kapott, és nem engedte felállni. Ahogy a férfi visszaült a mellkasába temette az arcát, ahogy feltört belőle a zokogás. Ahogy Ben kezei vigasztalóan köré fonódtak, mintha minden fájdalomra megoldást jelentett volna. Szavai pedig percekig ott csengtek a fülében.

„… mintha csak a lányom lennél. ’’ Aztán megint váltott a kép.

Egy ork kislány ágya felett állt, és csak Chris segítő keze mentette meg attól, hogy fáradtában a földre nem rogyjon. Tudta, hogy a kislány rendbe fog jönni, és azt is tudta, hogy pihenésre lesz szüksége. Chrishez fordult, hogy engedje a saját lábán távozni, mire a férfi felajánlotta a saját lakását pihenés céljára. Ahogy Chris az ajtóhoz segítette érezte, hogy egy igaz barát megbízható védelme alatt van. Az érzés nagyon mélyről jött, és már szinte nem is barátként tekintett a férfire, hanem családtagként.

Aztán a kép egy anyakönyvi hivatal házasságkötő termére változott. Iris éppen akkor lépett vissza az emelvényről, hogy Ben mellé álljon miután aláírta az okmányt, mint tanú. Látta, ahogy Gordon az emelvényre lép, hogy aláírja a házassági iratot, és úgy érezte repülni tudna a boldogságtól, és egyetlen bánata az volt, hogy az ott történteket soha sem kürtölheti majd világgá.

Ahogy a kő súlya az érzések súlyával együtt nehezedett a tenyerére képtelen volt megtartani azt, és a földre ejtette. Ahogy a lány érzései tudatosultak benne, a lány hiánya miatti fájdalom zokogva töret fel belőle, bármennyire is gyerekesnek tartotta, ha egy férfi sír.

Legnagyobb meglepetésére a Lady szinte azonnal magához húzta. Úgy vigasztalta, mintha csak egy anya ölelte volna a gyermekét. A hangja olyan megnyugtatóan csengett a füleiben, hogy szinte érezte, ahogy feloldja a benne lévő feszültséget, és magány érzetet.

-- Ígérem, én sosem hagylak magadra.