Minden kezdet nehéz?

A most következő mű, mind lelkileg, mind erotikus részleteket tekintve a magasabb korosztálynak ajánlott, bár igyekeztem nem részletezni, vagy burkolt hasonlatokat alkamazni, ahol lehetett.

Redmond kétségtelenül hajnalban volt a legszebb. Ilyenkor az igazi ragadozók már a biztonságos zugaikban pihentek, de a magukat annak tartó punkok még odahaza aludtak. Olyan békés és kihalt volt minden, a felkelő nap fényében szinte már idilli is.

Persze elfogult volt, felőle akár puskával is lövöldözhettek volna körülötte Redmond akkor is ugyan ilyen gyönyörű lett volna. Ahogy teltek a hetek egyre biztosabb lett benne, hogy szülei sosem fognak rátalálni, egészen addig, amíg fel nem hívja magára a média, vagy a rendőrség által a figyelmet.

Már csak alig egy tucat tömbnyire volt tőle, hogy befejezze az aznap reggeli körét, amikor az egyik félreeső sikátor felől, mintha nyüszítést hallott volna. Először azt hitte, hogy csak képzelődött, de amikor elhaladt a sikátor előtt újra hallotta a hangot. Mindig is szerette az állatokat, odahaza ők voltak az egyetlenek, akik előtt sosem kellett tettetnie, hogy kicsoda.

Megállt, és próbálta lecsitítani futástól szapora légzését, hogy tisztán ki tudja venni merről, jön a hang. Óvatosan elindult befelé, elment egészen a sikátor közepéig, de nem hallotta újra a hangot. Már éppen megfordult volna, hogy befejezze a maradék pár száz méterét, amikor az egyik konténer mellett megmozdult valami.

Ijedtében a másik falig hátrált, de a kupac mozdulatlan maradt. Minden érzéke azt súgta, hogy ne tegye, mégis lassan közelíteni kezdett felé. Ahogy néhány méterre ért, meghallotta a ritmusos szuszogást, ami egy átázott kartondoboz alól jött. Készen rá, hogy hátra ugorjon a karton mellé lépett, majd mikor néhány másodpercig semmi sem történt, óvatosan felemelte azt.

Egy csatakos kutya feküdt alatta. Meglehetősen nagy példány volt, és a vonásai inkább emlékeztettek farkasra, mint kutyára, de valahogy képtelenségnek tűnt, hogy ilyen mélyen a városban farkas lett volna. Elég robosztus volt az alkata, hogy valami tenyésztett harci kutya legyen, ezt már csak a testén lévő tucatnyi seb is sejtetni engedte.

-- Te szerencsétlen. – Ez volt az első, amit képes volt kimondani szörnyültében. A kartondobozt óvatosan félrelökte, vigyázva hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot, mielőtt lassan mellétérdelt volna.

Az állat fehér bundája a vértől, és sártól volt csimbókos. Jéghideg kék szemeivel végig a lányt figyelte, de egy halk morgáson kívül képtelen volt másra. Hope szemügyre vette az erős láncot, ami a nyakában volt. Valami masszív fémből készülhetett, és szinte teljesen az állat nyakára feszült. A rajta lévő bilétán mindössze egy sorszám volt.

Gondolkodás nélkül kereste meg a láncot összetartó bonyolult kapcsot, hogy amikor végre megszabadította a nyakörvtől az állatot, olyan messzire hajítsa a sikátorban amilyen messze csak tudta. Akárkihez is tartozott a jószág, az illető nem érdemelte meg, amije volt! A kutya mintha csak értette volna a gesztust végre levette a lányról a szemeit. De csak pár percig tudta nyitva tartani, aztán vagy elaludt, vagy elájult.

-- Gyere kisöreg, hátha tudunk még tenni érted valamit. – Mondta miközben benyúlt alá, hogy felemelje. Az állat teste ernyedt volt, de még határozottan szuszogott, és nem mellesleg dög nehéz volt. Talán egy fél évvel ezelőtt meg sem bírta volna mozdítani, de mióta eldöntötte, hogy Seattlebe menekül a családja elől minden mágiájával a testét fejlesztette, mert tudta, hogy idekint így jóval nagyobbak lesznek a túlélési esélyei.

Szerencsére odahaza sem az előtérben, sem a liftben nem találkozott senkivel. Nehezen magyarázta volna ki, hogy mit keres a vállán egy félhalott véres kutya. A lányok egy része már így is arról beszélt, hogy fura szokásai vannak. Nem mintha érdekelte volna, ki mit gondolt róla, de nem tudta, a Madame mit reagálna rá.

Amikor végre beért a szobájába, egyből a zuhanyzó felé vette az irányt. Szinte repülni tudott volna, mikor óvatosan a zuhanytálcára rakta a szerencsétlen szőrmókot. Az egyik saját törölközőjét az állat feje alá hajtogatta párna gyanánt, aztán visszament a szobába, hogy levegye a pulóverét, és a pólóját, úgyis nyakig vizes lesz, mire végez. A fürdőbe visszatérve elővette az egyik kis törölközőjét, és langyosra állította a tusolóban a vizet.

Mire végzett kiderült, hogy az álalton nem a saját vére volt, pedig meg, mert volna esküdni rá, hogy vágott sebeket látott rajta még a sikátorban, de szerencsére tévedett. Mire végzett a fürdetéssel, és az amúgy használatlan gardróbszobába vitte az állatot már hét óra is elmúlt.

Mielőtt nyugovóra tért volna, még lement az alagsorba egy tálért, amibe vizet töltött, és a kutya mellé rakta. A gardrób ajtaját résnyire nyitva hagyta, majd a nadrágjától is megszabadulva fáradtan dőlt be az ágyba.

Az ébresztőjére kelt fel, délután háromkor. Mivel az ajtó ugyan úgy volt, ahogy hagyta, úgy gondolta a szőrmók még mindig alszik, ezért halkan ment át a fürdőbe, hogy megmosakodjon.

Miközben lement az alagsorba, hogy megmelegítse a kávéját, és a pizzáját egész végig azon járt az agya, hogy mit tegyen az állattal. Szinte biztos volt benne, hogy amint a Madame tudomást szerez, róla kidobja az utcára. Gazdát kellett találnia neki, de a lányokon és a kuncsaftjain kívül senkit sem ismert a városban.

A szobájába visszaérve a komódra tette a reggelijét, majd óvatosan az ajtóhoz ment, hogy egy szelet pizzát adjon a kutyának. Legnagyobb meglepetésére, amikor benyitott a gardróbba, az állatnak hűlt helyét találta csak. Biztos volt benne, hogy mellette nem osonhatott ki, amikor kiment, vagy bejött, de akkor vajon hogy szökött meg?

Mire meggyőződött róla, hogy tényleg nincs a lakásban már csak annyi ideje maradt, hogy megigya a kávéját és rendbe szedje magát az első kuncsaftja előtt. De mint kiderült az a nap még tartogatott meglepetéseket számára.

Éppen, hogy a kuncsaft után elindult a zuhany felé, mikor valaki kopogott az ajtón. Maga köré tekerte a törölközőjét, mielőtt ajtót nyitott volna. A nap második meglepetése akkor érte, amikor kiderült, hogy Gruff volt, az ajtó túloldalán.

-- Hé, Nagyfiú! Mit keresel errefelé? Mára, ha jól emlékszem nem beszéltünk meg találkozót. – A férfi arca a szokásos mogorva megfejthetetlenség maszkja volt.

-- Dolgozol este? – Szokatlan volt tőle ez a hirtelen felbukkanás. A találkozójuk előtt legalább fél nappal telefonon egyeztették, van e ideje a férfire a lánynak.

Hope mosolyogva a férfire kacsintott.

-- Én minden este dolgozom édes, de számodra mindig van időm. Gyere csak be. --  Gruff tőle szokatlan módon, mintha egy másodpercig habozott volna, mielőtt szokásos rutinjával körbenézett volna a folyosón, hogy megbizonyosodjon, nem követik.

-- Beszéljünk. – Mondta miközben belépett az ajtón.

Hope becsukta mögötte az ajtót, mielőtt felé fordult volna.

-- Nem lenne baj, ha előtte lezuhanyozom? Az a vén fószer magára öntötte a fél drogériát. – Egy pillanatig elgondolkodott, mielőtt hozzátette volna. – De persze, ha szeretnél csatlakozhatsz is hozzám.

Annak ellenére, hogy Gruff minden alkalommal rendesen megdolgoztatta kedvelte a férfit, és nem csak azért amennyit fizetett. Volt benne valami nyers vonzerő, amitől Hope vonzódott hozzá. De talán csak az volt rá ilyen hatással, hogy tudta azok a fém és növesztett végtagok ugyan olyan gyöngédek tudnak lenni, mint amilyen könnyen kitekerhetné velük a nyakát.

-- Más ajánlatom van. – Mondta kurtán a férfi. Ha jól számolt magában ez volt az aznapi harmadik meglepetése.

-- Nocsak! – Egy pillanatra el is felejtette, hogy egyetlen maga köré tekert törölközőt visel. – Tudod, hol vannak az italok, szolgáld ki magad! Öt perc és megbeszéljük a dolgot. – Tudta, hogyha sürgős az ügy a férfi úgyis megállítja, de mivel ez nem történt meg, egy alapos zuhanyzás után tért vissza a nappaliba, immár egy otthonosabb pólóban és nadrágban.

Gruff az ablak melletti széken ült, kezében egy pohár scotchal, amiben néhány jégkocka is volt. Hope a komódhoz lépett és néhány jégkockát ejtett egy whiskys pohárba, de a kilátásban lévő beszélgetésre tekintettel inkább csak ásványvízzel öntötte le. A pohárral a kezében az ágy Gruff felőli szélére ült.

-- Hallgatlak Nagyfiú. – Mondta aztán belekortyolt egyet a hideg szénsavas vízbe. Úgy tűnt a férfi átgondolta mit is akar mondani, mert szinte azonnal belekezdett a nem túl hosszú mondandójába.

-- Van egy ügyünk, amihez ma estére kell egy csali. De az eredeti csalink berezelt. – Ennél lényegre törőbben és vázlatosabban egyben nem is lehetett volna fogalmazni. Hope finoman átvetette bal lábát, és keresztbe tette a jobbon, ahogy kényelmesen elhelyezkedett.

-- Ügyünk? Ez kiket takar? Vadászok, zsaruk, vagy egyéb hivatalosan nem is létező szervezet? – Gondolatban már felkészült egy ilyen beszélgetésre, persze gondolatban nem a saját szobájában, és nem az egyik legjobban fizető kuncsaftjával képzelte el a dolgot. De be kellett ismernie kíváncsi volt rá, valójában mivel is foglalkozik a férfi, mert nehezére esett elhinni, hogy hivatalos állása lenne.

-- A második és a harmadik keveréke. – Meglepte a férfi őszinte válasza. Persze semmi oka nem volt rá, hogy az igazat mondja Hopenak, de valahogy a lány úgy érezte, most az igazat hallja.

-- Sejtettem. – Füllentett a lány miközben újra a szájához emelje a poharát. – És mi is lenne pontosan a feladatom? – Úgy tűnt a férfi egy kész tervvel rendelkezett, ugyanakkor valószínűleg a lehető legkevesebbet akarta megosztani a lánnyal.

-- Végzed a munkád. – Hope felhúzott szemöldökkel várta a folytatást, ami úgy tűnt magától nem fog jönni.

-- Kicsit konkrétabban? Mert nem mindegy, hogy csak bűnre kell csábítanom, vagy análisan közösülni egy trollal… --- A férfi egy pillanatig ismét habozott, Hope hátán ezalatt végigfutott a hideg, ahogy úgy érezte, a trollal telibe találta a szerepkörét.

-- A célszemély ember. Félre kell vonni. A többi a mi dolgunk. – Hope rövid ideig elgondolkodott a dolgon. Ha olyan egyszerű lett volna, ahogy Gruff nyers stílusában előadta az előző csali nem lépett volna vissza. Ugyanakkor azt is érezte, hogyha el akar kezdeni hírnevet építeni az utcákon vadászként is, egy ilyen alkalom több mint jó arra, hogy letesztelje magát éles helyzetben.

-- Mikorra kell, és hova mennem? – Tette fel végül a kérdést. Valami mélyen benne azt súgta ebből jobb lenne kimaradnia, de ezt csak a szülei folytonos látszat túlaggódásának tudta be, és gyorsan elhessegette a rossz érzést.

-- A többiek néhány sarokra várnak minket. – A korai időpont megdöbbentette. Az utolsó pár korty ásványvizet is felhajtotta, hogy leplezze meglepettségét, aztán a komódon a tálcára tette az üres poharat.

-- És mennyire nehéz eset a célszemély? – Gruff is felhajtotta a maradék scotchot mielőtt válaszolt volna.

-- Nincs mágiája, se harci beültetései. – Hope megcsóvált a fejét.

-- Úgy értem az én szemszögemből mennyire nehéz eset. – Hope azt hitte csak képzelődik, mikor látta, hogy a férfi szájának jobb sarka alig észrevehetően feljebbkerült.

-- A készséges szép nők a gyengéje. – Sosem látta még Gruffot mosolyogni, de kezdte érteni miért. A gesztus egyáltalán nem emlékeztetett azokra, az ellazító felvillanyozó dologra, amikor egy ember a másikra mosolyog. Sokkal inkább hatott egy pszichopata mosolyaként, mielőtt élvezettel elkezdi halálra kínozni áldozatát. És ez a mosoly idegesítette. Nem, inkább megrémítette.

Ugyanakkor a férfi szavai örömmel töltötték el. Néhány másodpercig csak némán állt a férfi arcát fürkészve, mielőtt elindult volna felé. Nyitott lábakkal, szemből a férfi combjaira ült, miközben egy pillanatig sem vette le a szemét a két apró piros pupilláról. Karjait a férfi nyaka köré fonta, miközben ajkai kacér mosolyra húzódtak.

-- Szóval készséges lennék? – Érezte, ahogy Gruff jobb keze végigsimítja a combját, majd átsiklik a fenekén, hogy végül a derekán állapodjon meg.

-- És nagyon vonzó is. – Hope még mindig kacéran mosolyogva vonta meg finoman a vállát.

-- Tudod édes, ez alap követelmény a munkámban. – A férfi a szék mellé tette az üres poharát, majd felszabadult bal kezét is Hope derekára tette, de egy pillanatra sem fordította el szemeit a lányéról.

-- Nem. Te tényleg vonzó vagy. – A döbbenettől, ahogy rájött a férfi most bókol neki, egy pillanat alatt olvadt le a mosoly az arcáról. Újra átgondolva azonban ismét elmosolyodott, mikor rájött, hogy ez biztos csak valami tréfa akart lenni.

-- Ez jó volt, már majdn…-- Gruff belefojtotta a szót a lányba, ahogy egyik kezét a tarkójára téve közelebb húzta, majd az ajkaira tapasztotta a sajátját. Hope először meglepetésében azt sem tudta mit tegyen, de végül kiengedett és átadta magát az érzésnek, ami meglepően jól esett neki.

Habár jelenleg a testéből élt, mindig is úgy gondolta, hogy a csók egy olyan intim környezetet teremt két ember közt, ami messze túlhalad a fizetett társ szerepkörén. Vajon a férfi most ezt a határt kívánta átlépni kettejük közt, vagy csak úgy érezte a felkínált munka feljogosítja egy kis plusz szolgáltatásra? De akkor vajon, hogy illet a bók a képbe? Lehetséges, hogy a férfi is érezte a vonzalmat kettejük közt? Érezhet egyáltalán belül még bármit is ennyi fémmel a testében?

A férfi kezei finoman végigsiklottak a derekán egészen a fenekéig, hogy aztán alányúlva, megtartva kettejük súlyát, felálljon. Teljesen belefeledkeztek egymás ajkaiba, miközben megtette a néhány lépés távolságot az ágy és a szék közt. Lassan hanyatt fektette a lányt, miközben nyelvük hegye folyamatosan a másikét cirógatta. Hope érezte, ahogy ágyéka lüktetve feléled a kellemes érzés hatására, és amikor a férfi ajka eltávolodott az övétől, hogy a nyakát borítsa be érzéki csókokkal, a vágytól elcsukló hangon szólalt meg.

-- Nem azt mondtad, hogy a többiek várnak ránk? – Először azt hitte a férfi vagy nem hallotta, vagy nem érdekli a kérdés, de aztán kissé eltávolodott a lánytól.

-- Igazad van.

Mire Hope átöltözött és leértek az utcára a férfi újra felvette a maszkját, amit érkezésekor is viselt. A három saroknyi távolság alatt egyikük sem szólt egy szót sem, csak a lány csizmájának ütemes kopogása törte meg a csendet.

Már akkor felismerte melyik jármű felé tartanak, mikor még csak a sarkon lefordulva meglátta. A jelöletlen fekete furgon rendszámtábla nélkül ácsorgott az út szélén, és olyan mélyen ült, hogy szinte súrolta az aszfaltot az alváza.

Amint közelebb értek az egyik hátsó ajtó kitárult, egy meglepően megnyerő arcú fiatal férfi jóvoltából. Amikor a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a lányt a csomagtérbe Hope észrevette, hogy a kézfeje, és valószínűleg ebből kifolyólag a teljes karja, ugyan olyan fém szelvényekből áll, mit Gruffé.

Ezen a férfin kívül még három másik tartózkodott a csomagtérben. Miután behúzta maga mögött az ajtót Gruff sorra bemutatta a jelen levőket. A sort Aidennel kezdte, aki segített neki beszállni. Valamiért a férfi nem tudta megállni, hogy ne vigyorogjon folyamatosan valamin.

 Mellette balra ugyan azon a padon, amin Aiden, egy tünde férfi, Dante ült. Bár fajára jellemzően megnyerő volt a külseje mogyorószín szemei még ilyen csekély fénynél is jól látható keserűséget, és beletörődést sugalltak.

A vezetőfülkének háttal a csomagtér padlóján egy troll férfi, Ben ült. Talán ő volt az egyetlen, aki nem rendelkezett látható kíberverekkel, leszámítva teljesen fehér szemeit, bár azok kozmetikai módosítások is lehettek. De elnézve a bicepszének méretét Hope könnyen el tudta képzelni, hogy a furgonban bármelyik másik személlyel fel tudná venni a versenyt.

A lány jobb keze felől egy középkorú férfi ült, réz bőréről és fekete hajáról egyértelmű volt indián származása, őt Ekavir néven mutatta be.

Ahogy a furgon megindult alattuk, Gruff a padja alá nyúlt és egy málhából egy apró fekete dobozt húzott elő, aztán a táskát továbbadta Aidennek, aki körbeadta a többieknek. Mindannyian egy-egy méreteikhez illő fegyvert vette elő belőle. Közben Gruff kinyitotta az apró dobozt, amiben egy szoros nyaklánc és egy leginkább gombelemre emlékeztető akármi volt. A kis gombelemet a lány felé nyújtotta.

-- Tedd a füledbe. – Adta ki az utasítást, mintha csak a Hope szobájában lévő dolgok meg sem történtek volna. A lány eddig is gyanította, hogy a férfi a felső ligában játszhat, de valahogy jelen helyzetben bántónak találta, a száraz utasító hangnemet.

Amint a kis szerkezetet mélyen a fülébe csúsztatta rájött, min derül annyira Aiden. A Férfi tisztének érezte ódivatúbbnál, ódivatúbb faviccekkel szórakoztatnia többieket a beépített rádióján.

Eközben Gruff kivette a dobozból a nyakláncot, aminek a közepén egy művészien pontosan megformázott rózsa díszelgett. Amikor Hope elvette a kezét a fülétől a férfi a láncot is felé nyújtotta.

-- Ezt is tedd fel. A medál simuljon a gégédre. – Ahogy felhelyezte az apró ékszert érezte, hogy a gyomra egyre kisebb gombóccá zsugorodik, ahogy izgulni kezdett. Amint bekapcsolta a csatot egy újabb hang szólt a fülébe.

„ Tiszta az adás?” Először a többiekre pillantott, de úgy tűnt senki nem reagál a kérdésre, mintha meg sem hallották volna.

„ Komolyan mondom, ezek a szarok mindig a legjobbkor mondanak csődöt…” Majdnem összerezzent, amikor Gruff reszelős hangját hallotta a rádión keresztül.

„ Tiszta a vétel, lassulj be drótfejű!” Hope egy pillanatig eltöprengett rajta, hogy lehet, hogy a férfi szája meg sem moccant, és mégis a rádión olyan volt a hangja, mintha csak a valóságban beszélt volna.

„ Akkor mesélj csak Főnök, honnan szereztél ilyen rövid idő alatt egy ilyen csinibabát?” A férfi olyan gyorsan beszélt, hogy szinte alig tudta felfogni mit is mond valójában.

„ Ki mertem lépni a biztonságos zugomból.” Hallatszott a szinte gúnyos válasz, a már megszokott basszusban.

Más esetben könnyedén reakció nélkül hagyott volna egy ilyen élcelődést, de a benne gyülemlő feszültség miatt Hope most halkan nevetni kezdett, mire az ismeretlen férfi döbbenten szólalt meg.

„ Ugye nem emelted be a privát sávra?!” Hope most már nem tudta visszafogni magát, és hangosan nevetni kezdett. A rádióban Gruff kárörvendő hangja hallatszott.

„ De, beemeltem.” Pár pillanatig csend volt mielőtt az ismeretlen férfi ismét megszólalt volna, ezúttal jóval lassabban.

„ Nos, ebből már jól nem jövök ki, úgyhogy…” Rövid hatásszünetet tartott, mielőtt egy pilóta unottságát és hadarását próbálta imitálni. „… Kedves utasaink a nevem Hydra, Én fogom elkalauzolni önöket a mai kis kiruccanásunk során. Kérem, kapcsolják ki a biztonsági öveiket, és kapaszkodjanak az alsóneműjükbe.” Egy Grufféhoz hasonló mély hang szakította félbe Hydrát.

„ Sok a szöveg Drótfejű térj a lényegre!” Csak akkor tudta beazonosítani a hang tulajdonosát, amikor Hydra csipkelődve célzott az illetőre.

„ Nos, kedves agyaras barátunk kedvéért, a lényeg dióhéjban:” Ahogy a tervet végighallgatta egyre kevésbé tetszett neki a dolog.

Akárki is volt a terv értelmi szerzője egyvalakire tette fel az összes zsetonját, és az a csali volt. Egy drogokkal is kereskedő szervezet egyik helyi kisfőnökét kellett meggyőznie arról, hogy az örömlányokhoz szeretne csatlakozni. A dolog ott kezdett aggasztóvá válni, hogy a lánynak egyedül kellett bemennie az oroszlán barlangjába, miközben a nyakán lévő mikrofonon át mindent felvettek. Aztán a kisfőnök valószínűleg tesztelés képen magán próbálja ki az új szerzeményt, és mikor félrevonulnak, egy másik helységbe a többiek észrevétlenül ártalmatlanná teszik, és magukkal viszik a tagot.

Hope szeretett volna rámutatni a terv bizonyos hiányosságaira, és az elnagyolt részletek számára való életveszélyességére, de mivel a furgonban rajta kívül mindenki magabiztosnak tűnt, inkább csendben várta ki, hogy végre odaérjenek.

Amikor néhány sarokkal feljebb egy félreeső sikátornál kiszállt a furgonból, erős késztetés érzett rá, hogy sarkon forduljon és megmondja, a fiúknak keressenek mást. De a felajánlott összeg túlságosan is csábító volt, vagy talán az tartotta vissza, hogy Gruff számított rá? Igazából fogalma sem volt, és mielőtt végig gondolhatta volna már rá is fordult a célépület utcájára.

A kopott épület egyetlen utca felőli bejáratához ment. Az ablakok be voltak deszkázva ugyan, de szinte érezte, ahogy magára vonta az épületet őrző biztonságiak figyelmét. És nem is tévedett, mikor megállt a duplaszárnyú ajtó előtt még kopognia se kellett szinte azonnal kinyílt előtte. Az ajtóban egy meglehetősen rusnya ork férfi állt, a szokásos banda egyenruhában. Bőrdzseki, szegecsek, szakadt farmer, bakancs és hasonlók. Az egyetlen különbséget közte és az utcán randalírozó punkok közt a kezében tartott termetes pisztoly jelentette.

-- Mi kéne? – Horkant a lányra, miközben egy pillanatig sem próbálta meg leplezni, ahogy csöpögő nyállal végigmérte.

-- Ózt keresem. – Mondta Hope a tőle telhető leghatározottabban. Számára a legundorítóbb részlet a történetben az volt, hogy egy régi gyermekmesére építette fel ez a rohadék az üzletét. A helyet Smaragdvárosnak hívatta, a lányok pedig egytől egyig a Doroti művésznevet viselték.

Mikor az agyaras nagyjából kilegeltette a szemeit félrelépett az ajtóból, hogy a lány beférjen rajta. Amikor pedig ez megtörtént Hope újabb két férfivel találta szemben magát. Ugyan közülük csak egy volt ork, de a másik is vetekedhetett vele rusnyaságban, és testszagban.

-- Tudod Doroti, ahhoz hogy beszélhess Ózzal, meg kell, győzz minket, hogy miért engedjünk fel hozzá. – Hope minden akaraterejét, összeszedte, hogy ne okádja telibe a tagot, miközben felé fordult, és hozzá simult.

-- Biztos vagyok benne, hogy valahogy meg tudunk egyezni. – A férfi rávillantotta azokat az undorító sárga fogait.

-- Mondjuk, ha befogod a pofád, és letérdelsz. Aztán majd eldöntjük felmehetsz e a nagy Ózhoz.

„ Basszus Főnök, honnan szedted ezt a csajt?” Hallotta Hydra hangját miközben a lépcsőházban a gyomrával küszködött. Azoknak az undorító tahóknak a szaga még mindig ott volt az orrában, és a testnedveik savanyú íze ott tombolt a szájában.

Néhány pillanatra a hűvös falnak vetette a hátát, és még az sem érdekelte, hogy az orrát a penész szaga tölti el. Bármi jobb volt, annál a mosdatlan bűznél. De nem volt sok ideje, minél hamarabb túl van ezen, annál hamarabb mehetett el innen a francba.

Követve az ajtónálló utasításait megmászta a lépcsőket egészen a felső szintig. Ahogy haladt egyre feljebb az épület belseje úgy váltott a silányról, a már majdnem élhetőre, a legfelső szinten pedig már frissen festett falak, és padlószőnyeg fogadta.

Elindult balkéz felé, és egyre inkább kétkedett önmagában mikor az egyre erősödő fájdalomkiáltásokat és sírást vélt hallani az ajtó felől, ami felé tartott. Az innenső oldalán a nyílászárónak szintén egy rusnya ork állt, mintha csak direkt ilyenre tenyésztették volna. De legalább ezen már tiszta ruha volt, és némi arcszeszt is löttyintett magára.

Hope határozottan állt meg a férfi előtt, és igyekezett hangjába is nyugodtságot erőltetni.

-- Ózhoz jöttem. – Szerencsére kívülről kellően magabiztosnak hangzott.

Az agyaras alaposan végigmérte, nem kevésbé burkolva gondolatait, mint a lenti kollegája, majd közelebb lépett a lányhoz, kaján vigyorral a képén. Hope hálát adott az égnek, hogy ez a tag legalább ismert és használt olyan dolgokat, hogy szappan, meg fogkrém.

-- Kezeket a falra, lábakat szét! – Hangozott az utasítás. Tudta nagyon jól, mire megy ki a játék, de örült neki hogy a tag egy kis tapizással is beérte. Bár sok oka nem volt a motozásra, hiszen a miniszoknya még a fenekét is épphogy takarta, de legalább a gyomra fellélegezhetett egy darabig.

Engedelmesen a falhoz lépett, és érezte, ahogy az ork szorosan mögé áll. Csendben tűrte, ahogy a férfi végigsimította mindkét lábát a csizmája bokájától egészen a belső combja legtetejéig, majd előrecsúsztatva a kezeit, Hope felsője alatt folytatta felfele a mozdulatot, alaposan ellenőrizve, hogy a lány esetleg nem e rejtett valaki nem odaillőt a melltartójába.

-- Várj meg itt. – Duruzsolta a lány fülébe, majd még vagy fél perc élvezkedés után eltűnt az ajtó mögött.

Odabent a kiabálás és a tompa puffanások egy pár percre alábbhagytak, aztán kinyílt az ajtó. Az ork ajtónálló kijött a fejével pedig az ajtó felé bökve jelezte, a lánynak, hogy menjen be.

Egy igényesen berendezett irodaszerű helyen találta magát. Akár még céges környezetben lévő iroda is lehetett volna, eltekintve a félholtra vert nőtől a padlón. Rajtuk kívül még három férfi volt a szobában, egy humán, aki a leírás alapján maga Óz lehetett, egy ork, és egy troll fogdmeggel, akiknek az öltözéke az ajtó előtti tagéra hajazott.

Amikor becsukódott mögötte a szoba ajtaja, Óz a földön fekvő lány felé fordította ismét a fejét. Bal lábával megbökte az arcát.

-- Csókold meg, te ribanc! – A nő a tőle telhető erejével megpróbált feltámaszkodni, és engedelmeskedni az utasításnak, de amikor a szája a férfi cipője felé közeledett, az hátrahúzta a lábát, és olyan erővel rúgta arcon a lányt, hogy Hope hallani vélte a fogak reccsenését. A férfi lassan tehetetlen áldozatához ment, majd kissé lehajolva a hajánál fogva emelte fel a nő fejét a földről.

-- Remélem elég elrettentő példa leszel rá, hogy aki tőlem lop, az nem éri meg a másnapot. – Miközben elengedte a nő haját, hogy a feje ismét a földe bukhasson, ismét hátrahúzta a lábát, és még egyszer fejbe rúgta áldozatát. Aztán mintha csak a szemét elszállítására adna parancsot, az ork férfihez fordult.

-- Tüntesd el innen ezt a ringyót! – Miközben az ork férfi a vállára vette az alig nyöszörgő nőt a férfi az asztala mögé sétált, és felvett egy tenyérbe mászó cégvezető stílust.

-- Lám, lám, lám. Sophie egyik báránykája mégiscsak utat talált hozzám. – Kezdett bele fennhangon, mintha csak a szobának beszélne.

Hope gyomrának tartalma ismét ijesztően meglódult a szája felé, ahogy rájött a férfi pontosan tudja ki ő. Talán már azelőtt le is bukott, hogy idejött volna? A férfi színpadiasan az asztala előtt lévő fém vázas karosszékre mutatott.

-- Kérlek, foglalj helyet! – Hangsúlya inkább hatott parancsnak, mint kérésnek, ezért a lány jobbnak tartotta szót fogadni. Amikor helyet foglalt érezte, hogy a troll férfi felzárkózik mögé, alig félméternyire. Óz is helyet foglalt a saját helyén, és sokatmondó önelégült mosollyal nézte végig a lányt.

-- Tudod Hope, nem gondoltam volna, hogy Sophie valaha is átenged nekem. – Hope igyekezett megsarkantyúzni a gondolatait, annak érdekébe, hogy élve elhagyhassa a helyet.

-- Honnan veszed, hogy elengedett? – A férfi ismét csak sokatmondóan, és felsőbbrendűen mosolyodott el.

-- Ó, biztos vagyok benne, hogy az öreglány szoros megfigyelés alatt tartja az egyik legjobb lányát, elvégre rengeteg pénzt keres rajtatok. – Hope finoman megvonta a vállát.

-- Szerintem ez nem lényeges, ami annál inkább az, hogy egy kis levegőváltozásra vágyom. Nagyobb klienskörre, több kuncsaftra. Ilyesmi. – A férfi szemében megjelenő mohó csillogás elárulta Hopenak, hogy megtalálta a mézesmadzagot.

-- Milyen udvariatlan vagyok, meg sem kínáltalak. – Az asztal egyik fiókjából egy előkészített üveglapot húzott elő, amin négy csíkban fehér por sorakozott, majd Hope felé tartotta.

-- A vendégem vagy! – A lány óvatosan megcsóválta a fejét.

-- Nem élek ilyesmivel, rontja a teljesítőképességem. – A férfi színpadiasan felkacagott, majd maga elé rakta a kis lapot, és felszippantott egy fehérlő csíkot.

-- Tudod Doroti, eleget hallottam rólad, ahhoz, hogy kuncsaftokkal lássalak el, de a többiek azt hihetnék, kivételezek veled, ha nem próbállak ki magam is. – A férfi biccentett a trollnak, és mielőtt Hope észrevehette volna, mi folyik körülötte, a vaskos alkar a székhez szorította a mellkasát. A másik kezében egy rongydarabot tartott, és a lány orrára, és szájára szorította. Ahogy Hope ijedtében sikítani akart, mély levegőt vett az anyagon lévő szerből akármi is volt az.

Miközben Hope azon erőlködött, hogy a troll kezét eltávolítsa a szájától, Óz újabb színpadias előadásba kezdett, kioktató hangon.

-- Tudod Doroti, nem szeretem az olyan lányokat, akik nem drogoznak. És tudod miért? – Kis hatásszünetet tartott, mintha a lány képes lett volna válaszolni. – Megmondom miért, kis butus. Mert őket nem tudom irányítani.

Akárhogy küzdött, a troll erősebb volt nála. Ahogy kétségbeesésében mély levegő után kapkodott, elméje egyre tompulni kezdett. A láttása furcsán tompává vált, gyengének érezte magát, és úgy érezte forog vele a világ. A férfi hangja távolinak tűnt, ahogy ismét megszólalt.

-- Most, hogy téged is irányíthatlak, azt hiszem ideje visszafizetned Totónak a szívességet, nem gondolod? – Érezte, ahogy a vállát szorító kéz elindul lefelé megmarkolva az egyik mellét, de az érzés nagyon távolinak tűnt.

A következő kép, ami eljutotta a tudatáig, hogy a földön feküszik, arcáról végre lekerült a rongy, és épp a lyukas fejű trollal nézett farkasszemet. Valahonnan a távolból egy ismeretlen férfi hangját hallotta, de nem értette mit mond, aztán egy pár katonai bakancs lépett be a látószögébe. Valaki letérdelt mellé és a plafon felé fordította a fejét, de mindezt csak abból érzékelte, hogy a látómezeje elmozdult.

Amint felismerte Ekavir ismerős arcát, ösztönösen fogott rá a férfi kezére, ami az arcát tartotta. Pánikba esett, mikor rájött, hogy csak látja, de már nem érzi az eseményeket. A hangok teljesen eltompultak, a szagok megszűntek körülötte. Látta, hogy a férfi beszél hozzá, de nem hallotta a szavait. Aztán a kép elkezdett homályosodni, mígnem minden elsötétült körülötte.

Sophie az irodája íróasztalának Gruff felőli részére rakta a jeges scotchot.

-- Tehát Óz nem fog több vizet zavarni? – Gruff határozottan bólintott egyet. Sophie elégedett volt tudta, hogy a férfi lecsukatásával a piacon kínálati hiány fog jelentkezni, és már előre megvolt a megfelelő eszköze, hogy ezt az űrt a saját lányaival töltse be, nem pedig drogos ringyókkal. De nem örült neki, hogy Hope ilyen csúnyán járt, amíg fel nem épül sok száz nuyent veszít el rajta naponta.

-- Hope hogy van? – Elég jól ismerte már a férfit, hogy észrevegye rajta a szokatlan változást. Nem volt nyitott könyv előtte, de valami határozottan nem stimmelt vele mióta belépett az irodába.

-- Túléli. Valaki lesz mellette még pár napig. – Válaszolta a férfi kurtán. Sophie megcsóvált a fejét.

-- Kizárt, nincs kifogásom az ellen, hogy idejárt, de hogy a csapatod tagjaiból egy mindig itt legyen az túlzottan rontja az üzletem. Hope erős lány és… -- Még sosem tett ilyet, a férfi most mégis félbeszakította a Madamot.

-- Ez nem alku tárgya. – Jelentette ki határozottan a férfi, aztán felállt és az ajtó felé indult jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek vége. Sophie nem tehetett többet, minthogy beletörődött, hogy Gruff valamelyik szamurája egy darabig itt fog lebzselni. Ezért a gépéhez fordult, hogy nekilásson a károk minimalizálásának.

Ősi erők

Tudom a néhai eddig egyetlen ismert pikkelyes elnökünk azt mondta,a srákányok nem érzelmek alapján választnak párt. És valószínúleg többségük nem is. De te se vallanád be, ha lenne valahol egy alvó gyengepontod.

-- Minek ez az egész színjáték? – Fortyant fel Voruk. A Lady elmosolyodott legbelül. Voruk a saját fiatalságára emlékeztette, amikor még az ifjonti zabolázatlan hév tombolt benne, és azt hitte, ő különb bármely lénynél ezen a bolygón.

-- Türelem. – Csitította le pártfogoltját, aki ennek ellenére tovább fortyogott.

Egyszerűen csak be kéne menned, és közölni azzal a tündével, hogy minden hatalma, amit kapott, most már a tiéd.

Habár feldúlt, és zabolázatlan volt, nem merte kockáztatni a Lady tervét azzal, hogy hangosan akár csak célzott volna is rá.

Mert nincs szükségem a hatalmára, nem azért vagyunk itt.

Az egyik ajtó mögül egy megnyerő külsejű férfi lépett ki, és indult el feléjük. Amint Voruk meglátta, dühe csak még erősebb lett.

Hogy meri a helyettesét küldeni, maga helyett? Ostoba akár csak a többi, nem látja azt, ami kiszúrja a szemét! A Lady csak halványan elmosolyodott, és a tőle megszokott nyugalommal csitította ismét Vorukot.

Türelem. Közben hagyta, hogy saját érzéseinek legfelső rétege az ifjú sárkányra nehezedjenek, ezzel is csitítva forrongó belsőjét. Ezalatt a férfi odaért hozzájuk, és barátságos mosoly mellett kézfogásra emelte a kezét.

-- Üdvözlöm önöket a Draco Fundationnél. A Nevem Gordon Wu. – A Lady barátságos mosolyra húzta száját, miközben finoman megrázta a férfi kezét.

-- Mr. Wu. Már sokat hallottam önről. – A férfi őszintének tűnő meglepődést produkált kívülről, de a belsőjében a Lady megérezte a tettetett érzelmeket. A férfi ügyes volt, meggyőzte saját magát arról, amit valójában nem is érzett. Az egyik leghatásosabb módja, hogy az emberek érzelmeket tetessenek a külvilág felé.

-- Valóban? Remélem csupa jót. – A Lady barátságos mosolya töretlen maradt miközben elengedte a férfi kezét.

-- Ugyan Gordon, most a legkevésbé az a fontos, hogy én mit hallottam önről. – A férfi egy apró biccentéssel nyugtázta a hallottakat, mielőtt az ajtó felé mutatott volna, amin kijött.

-- Kérem, csak Önök után. – Magában ismét elmosolyodott, amikor kicsit mögöttük lemaradva a férfi szaporodási célzattal végigmérte a fenekét. Az ilyen apróságok, mint Voruk türelmetlenkedő megjegyzései, vagy egy elkalandozó férfitekintet azon a testen, ami valójában nem is létezett, mindig egy kicsit felderítették a napját.

Egy tágas irodába vezette őket a férfi, amiben egy íróasztal volt, előtte két kényelmes székkel, mögötte pedig egy forgószékkel. Az asztalon rendezettnek tűnő káosz uralkodott, chipek, és adat táblák hevertek rajta, mintha csak tökéletesen odaillettek volna ahol voltak. Pedig érezte a szobában a férfi döbbenetét, amikor nemrég ránézett az órájára, még egy teljesen más ügybe mélyedve.

-- Kérem, foglaljanak helyet. – Mutatott a székekre, miközben az asztal mögé lépett.

-- A meghívás Miss. Daviartól érkezett… -- Mordult a férfire Voruk. Gordon azonban nem jött zavarba, gyakorlott módon vágta ki magát.

-- Kérem, bocsássanak meg, de Miss. Daviarnak sürgős ügyben kell távol lennie. De biztosíthatom önöket, hogy magam is birtokában vagyok a szükséges információknak, amiért idekérte Lady Irist. – Voruk ittlétének feleslegességét hangsúlyozta ki utolsó néhány szavával, mire az ifjú hím csak még jobban kijött a sodrából.

A Ladyt szórakoztatta kettejük kakaskodása. Azóta is töretlen mosolyával fordult Wuhoz, hangja pedig megnyugtatóan csengett, mikor megszólalt.

-- Ez teljesen érthető, ne aggódjon miatta. Inkább térjünk a tárgyra, nem szeretnénk rabolni a drága idejét. – Miközben teste a szavakat formálta kitárta elméjét, hogy meggyőződjön sejtéséről, hogy Nadja valahol a közelben van. A nő mindössze néhány szobával arrébb volt. Fejében csak úgy cikáztak a gondolatok, ebből tudta, hogy valójában most is dolgozik valamin.

Anélkül, hogy a nő tudtára hozta volna óvatosan megérintette az elméjét. Nem kellett mélyre ásnia, hogy megtalálja, amit keresett. Hegyi Árny halálának éjszakája még mindig uralta a tudatalattija nagy részét. Látszatra maga előtt is sikerült eltitkolnia, mennyire magányos valójában a sárkány gondolatai, és érzései nélkül. Látszatra.

De a Lady látta mi zajlik valójában a nő belsejében, odabent, amit a legtöbb nála halandóbb faj fel sem fogott, hogy benne lakozik. Az esszenciájában, amit a rémek annyira vágytak meggyötörni.

Vigyázva, hogy ne okozzon sérülést a törékeny elmének, megérintette a nő ezen üresen heverő énjét, ami Hegyi Árny halála óta parlagon, és égető űrként volt jelen a nőben.

Ideje beszélnünk Nadjaruska.

A fejében felhangzó néhány szó érzelmek valóságos lavináját indította el benne.  Fájdalom, remény, magány és sóvárgás támad egyszerre benne. A Lady hagyta, hogy egyedül birkózzon meg ezekkel az érzésekkel, mikor magára hagyta a nő elméjét.

-- Mint tudják Dunkelzahn végrendelete igen hosszú, és a teljesítése még nagyon sokáig fog nekünk munkát adni. De hát ki értheti meg, hogy mit is akart valójában a vén hüllő. – A Ladynek most először nem kellett tettetnie, mikor őszinte mosolyra húzta a száját, ahogy a férfi felkeltette az érdeklődését. Egy pillanatra oldalra nézett, hogy lássa Voruk nem tesz őrültséget, mielőtt válaszolt volna.

-- Ezek a sárkányok már csak ilyenek. – Mondta végül.

Ostoba ember! Hallotta Voruk felbőszült hangját, mikor a férfi biccentett, a Lady mondandójára helyeslően. Mindössze néhány pillanaton múlt, hogy nem tépte ott helyben cafatokra a férfit, de a Lady hangja parancsolón, és ellentmondást nem tűrően robbant a tudatában.

Voruk elég legyen! Az ifjú hím legbelül összerezzent mentora hangjától, persze Wunak nem adta meg az örömet, hogy ezt láthassa.

-- Tehát – Folytatta Wu. – A végrendelet szerint Dunkelzahn Önre hagyott egy csiszolt holdkövet valamint egy viaszpecséttel lezárt borítékot. Miután elintéztük a formaságokat, elkísérem önöket a széfig, ahol megkapja az említett tárgyakat. – Wu arca meg sem rezdült, amikor a Lady háta mögötti ajtóra pillantott, ahol valószínűleg Nadja lépett be. A nő hangja határozottan és magabiztosan csengett, bár belsőjében szinte záporozott a milliónyi kérdés.

-- Innen átveszem, köszönöm Gordon. – A férfi szó nélkül adta át a stafétát a nőnek, és ugyan csak szó nélkül távozott a helységből. Bár nem értette a történteket, a Wu mégis volt annyira lojális, hogy idegenek előtt ne kérdőjelezze meg Nadja döntését.

-- Ki maga? – Tette fel a kérdést a nő, mikor már csak hárman voltak a szobában. Érezte, ahogy Voruk haragja ismét lángra lobban a kérdés hallatán, de tenni már nem mert semmit.

-- Ugyan, de hiszen tudod te azt magadtól is. – A nő magabiztosan állta a Lady tekintetét, még akkor is mikor rájött, hogy a sejtései beigazolódtak.

-- Maga egy... – Iris még azelőtt félbeszakította, hogy hangosan kimondhatta volna, hiszen ki tudja milyen elektronikus szerkezet rögzítette a beszélgetésüket az irodában.

-- Igen Nadja, az vagyok. – Ez a mondat kérdések újabb százait indította útjára a nő belsőjében.

Minden kérdésedre választ adok Nadjaruska, de először vigyél a hagyatékomhoz.

Nadja habozás nélkül, az asztalhoz lépett és néhány gombot nyomott le az azon lévő billentyűzeten, majd a képernyő felé fordult.

-- Gordon, kérlek, hozd a hölgy hagyatékát az irodámba. – A készülék felől Wu hangja hallatszott.

-- Azonnal Miss. Daviar. – Nadja leütött még egy gombot a billentyűzeten, aztán az ajtó felé mutatott, amin bejött.

-- Kérem, fáradjanak át az irodámba. -- A néhány ajtóval odébb lévő iroda is hasonló volt Wuéhoz, letisztult elegancia és visszafogottság jellemezte. Amikor belépett az ajtón pártfogoltja felé fordította elméjét.

Várj meg az előtérben Voruk. Az ifjú hím szó nélkül engedelmeskedett mestere kérésének, bár a Lady biztosra vette, hogy mint bármelyik fajtársa inkább parancsként értelmezte.

Amikor beértek az irodába az íróasztallal szemben lévő székbe ült, és csendben várta, hogy Nadja is helyet foglaljon, majd megtörje a csendet.

-- Miért jött ide? – tette fel az első kérdését a nő néhány pillanat néma habozás után. A Lady ajkai ismét szívélyes mosolyra húzódtak.

-- Te hívtál ide. – Zavarodottságában a nő hátradőlt a kényelmes széken, próbálta leplezni mennyire feszéjezi a beszélgetés, de maga is jól tudta, hogy a Lady elől nem tud eltitkolni semmit.

-- Úgy értem miért most?  -- Iris mosolya egy cseppet sem halványult.

-- Mert most van itt az ideje. – Érezte, ahogy a türelmetlenség még jobban eluralkodik Nadjában, szinte hallotta a gondolatait, ahogy meg akarta kérdezni miből tudja a Lady, hogy most van itt az ideje, de végül felülkerekedett kíváncsiságán.

Idehívtál, ebből tudtam, hogy itt az ideje, nincs benne semmi felsőbbrendű turpisság.

-- De miért nem évekkel ezelőtt, vagy amikor megölték? – Iris érezte, ahogy a szomorúság és a magány jeges ujjai a szívére fonódnak, eltartott pár másodpercig, míg úrrá tudott lenni az érzésein. De tudta, hogy ez csak a miatt van, mert csak nemrég ébredt, idővel könnyebb lesz. Idővel minden veszteség könnyebb lett, remélhetőleg az eddigi legnagyobb veszteségével is így lesz.

Bár megtehettem volna Nadjaruska, bárcsak! Képtelen volt teljesen elfedni a szavak mögött rejlő érzelmeit. A nő elméje túlságosan nyitott volt, ő pedig még túl gyenge. Eltartott pár másodpercig, amíg Nadja agya felfogta a hirtelen kapott információtöbbletet, de amikor megtette barátságosan, és talán kissé szomorkásan mosolyodott el.

-- Maga Rá hasonlít… – Itt azonban megtorpant, amikor Wu belépett a szobába. A férfi egy fehér bársonnyal borított ékszeres dobozt, és egy ódivatú pergamen borítékot tett az asztalra, majd szó nélkül távozott.

A Lady Nadja kíváncsi tekintetétől övezve nyúlt a boríték felé, aztán a nő mintha csak rádöbbent volna, hogy mit tett félszegen megszólalt.

-- Ha gondolja, szívesen magára hagyom, amíg átnézi a levelet. – Iris egy pillanatig csak dermedten nézte az ismerős viaszpecsétet, majd a nő felé fordult és kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon.

-- Az én kérdéseimre még rengeteg időm van, ideje, hogy a te kérdéseidre választ adjak. – A nő egy pár másodpercig csak az arcát fürkészte, majd úgy tűnt ismét ellazult a székén, mielőtt feltette volna az első kérdését.

Amikor a sötétített üveges kocsi ajtaja bezárult a Lady mögött, kizárva az esetleges nem kívánatos tekinteteket, feltörte a levél pecsétjét.

Legdrágább Shibélem!

Képtelen vagyok megfogalmazni az emberek nyelvén, mennyire fáj, hogy magadra kell, hagyjalak, de nem maradt több idő. A dolgok sokkal gyorsabban történnek, mint régen. Kérlek, folytasd az utat, amire együtt léptünk. Reménykedem benne, hogy öreg barátunk is belátja, nincs másik járható út.

Hegyi Árny

Az érzései teljesen kicsúsztak a kontrollja alól, még az emberi formát is nehezen tartotta fent. Üvölteni, sikítani szeretett volna, hogy megszabaduljon az égető űrtől. Hát mégis megtette! Az a nyomorult vén fajankó tényleg feláldozta saját magát!

Hát mégis igaza volt a vén barátjuknak? Az érzelmek tényleg csak keserűséget szültek?

Feldúltan hajtotta össze a levelet és vetette az ülésre maga és Voruk közé, majd vette fel a dobozt. Ahogy kezében tartotta a könnycsepp alakú követ minden haragja elszállt. Lényét betöltötte a boldogság, és az előbb még üresen tátongó űrt betöltötte Hegyi Árny összes iránta érzett törődése és szeretete, közös emlékeikben megtestesülve.

Nem, Lofwyr tévedett, és nekik volt igazuk. Ezekért az emlékekért akárhány ezer évet odaadott volna az életéből.

Hope: A kedzet

Seattle határozottan más volt, mint az Egyesült Királyság. A nagy üvegépületek túlragyogták, az őket körülvevő szakadt kerületeket. A 90-es út, Renton és Redmond határán érte el a várost. Követte a GPS utasításait, és lefordult Redmond felé, épp mielőtt elérte volna Bellveuet.

Mindössze néhány nuyen volt a zsebében, és nagyon jól tudta, hogy minden fillér ételre fog kelleni. Annak ellenére, hogy nem vidította fel a gondolat, Madame Sophie bordélyháza felé tartott. Az, hogy az első Seattleben eltöltendő éjszakáját egy idegen férfival fogja megosztani, azzal hogy a gusztustalan igényeit elégíti ki, nem villanyozta fel. De csinált már ilyet azelőtt, és tudta, hogy a pénze nem fog sokáig kitartani.

Amikor elérte a célkoordinátákat egy felújított tömbház előtt találta magát. A ház kívülről sötétvörösre volt festve, előtte pedig parkolóhelyek voltak. Nem örült neki, hogy az utcán kell hagynia a motorját, de tényleg nem volt más választása, ezért maximumra állította a lopásgátlót mielőtt magára hagyta volna Lirat.

Ahogy keresztülhaladt a bejáraton egy előtérben találta magát, amit többnyire a szomszédos lakások falainak kiverésével alakíthattak ki. A falak mentén rengeteg fotel volt, puha kárpitozással, és a világítás mindössze néhány jól elhelyezett piros villanykörte volt. Egy hosszúhajó, alulötözött lány jött, hogy üdvözölje. Halvány mosoly volt az arcán, ahogy alig észrevehetően végigmérte.

-- Hello Drága, mit tehetek érted? – Nem viszonozta a lány mosolyát.

-- Madame Sophiet keresem. – A lány mosolya kiszélesedett.

-- Túl nagy falat lenne ő egy ilyen lánynak, mint te, de én szabad vagyok este 11ig. – Hagyta, hogy a szavak elszálljanak a füle mellett.

-- Jó neked, de én munkát keresek. – A lány ismét végigmérte.

-- Várj itt Édes! – Édes az a jó anyád. Sosem szerette az ilyen beszédet, és szükségtelen is volt. Mindenki, aki idejött más módon akarta igénybe venni ezeknek a hölgyeknek a nyelvét.

Néhány perc múlva a lány visszajött, a kéjes mosoly még mindig ott virított az arcán, és az egyik liftre mutatott.

-- a Madame a 10. en vár. – Egy apró mosollyal ajándékozta meg a lányt, mielőtt elindult volna a lift felé.

-- Kösz Édes. – De a lány már nem figyelt rá, egy újonnan érkező ork férfivel volt elfoglalva. A fickó öltönye hatalomról és pénztől beszélt, de a tény hogy ide jött csak egy hatalmas „vesztes” feliratot rakott rá.

A lift is fel volt újítva, akárcsak az előtér. Hatalmas teljes alakos tükrök kaptak helyet a falainál. Miután becsukódott a liftajtó végigmérte magát a tükörben.

Kétméternyi tökéletes szépség. Hallotta az apja szavait. Hosszú fekete haja egészen a csípőjéig ért, a szűk fekete kezeslábas a teste minden domborulatát követte. Soha nem volt szüksége se sminkre, se plasztikai műtétekre, az a fajta lány volt, aki tudta hordani a szépségét. És Ő gyűlölte ezt.

Mindig is az apja kicsi lánya volt, a lány a fiútestvérei árnyékában. Amíg a testvérei egyetemre mentek, hogy megtanulják vezetni a családi vállalkozást, neki csak szépnek kellett lennie, mint az anyjának. Semmit sem tanított neki, csak hasznavehetetlen dolgokat. Miután végzett a gimnáziumban egy modell akadémiára küldte a lányát, és sosem kérdezte, hogy ő akarj e, vagy sem.

Ezért hagyta el Londont, és ezek a dolgok voltak az egyedüli eszközei, hogy megkeresse a felszerelésekre szükséges pénzt, amivel majd megélhet az árnyakban. Az azonosítóját az óceánba dobta még az Egyesült Királyság partjainál, és remélte, hogy a szülei sosem találnak rá. Hogy is találtak volna? Biztos volt benne, hogy meg vannak róla győződve, hogy még a királyságot sem képes elhagyni egyedül. De megtette. Átkelt az óceánon, és egészen a keleti parttól idáig vezette Lirat.

Az utazás minden luxust nélkülözött, egy hálózsákban aludt kamionos pihenőhelyeken. Csak az utat követte, ahogy Ő akarta. Azt tette, amit akart, semmi tettetés, semmi mama kicsi porcelánbabája, festett arccal, és idióta ruhákban, csak hogy kielégítse az apja üzleti partnereinek vizuális igényeit. Semmi más nem volt, csak Lira és Ő. Titokban minden zsebpénzét a Goatsgruffjára költötte, és Lira most visszaadta a szívességet azzal, hogy az utak teljes szabadságát adta neki.

A lift ajtaja halkan kinyílt, ő pedig kilépett. Egy vöröses hajú lány várt rá a lift előtt. Több ruha volt rajta, mint a lentin, bár nem sokkal többet takart.

-- Gyere velem, a Madame már vár. – Mondta, és minden válasz nélkül indult el a folyosó egyik hátsó ajtaja felé. Amikor odaért bekopogott rajta, aztán szó nélkül visszament a lifthez.

-- Gyere be! – Hallatszott egy mély hang odabentről. Mély levegőt vett aztán lenyomta a kilincset.

Madame Sophie határozottan troll volt, egyik a fajtája leg attraktívabbjából. Se szarvak, se agyarak. Biztos volt benne, hogy kés alá feküdt néhányszor, hogy elérje ezt a kinézetet, de a leg lenyűgözőbb dolgok mégis a felszín alól jöttek. Már első pillantásra be kellett ismernie, hogy Sophie a legjobb munkát választotta az adottságaihoz.

-- Madame Sophie vagyok. – Nyújtotta felé a jobbját a nő. Egy pillanatra el kellett gondolkodnia, hogyan mutatkozzon be. Senki nem kérdezte eddig a nevét, vagy ha kérdezte is, figyelmen kívül hagyta a kérdést. Biztos volt benne, hogy soha többé nem akarja a születési nevét használni, ezért az egyetlen dolgot, és nevet választotta, amije jelenleg volt.

-- A nevem Hope. Örülök, hogy találkoztunk. – A madame kézfogása gyengéd volt, de érezte az erőt is mögötte.

-- Tetszik a neved. Mit tehet érted a Madame? – Egyből a lényegre, Hope szerette az ilyen hozzáállást.

-- Munkára van szükségem. – Sophie meglepetten mérte végig.

-- És miért hozzám jöttél. Ránézésre árnyvadásznak tűnsz. – Hope nem engedte, hogy a meglepetése kiüljön az arcára, csak édesen és kissé szégyenlősen mosolygott, ahogy az anyja tanított a neki.

-- Még nem tartok ott. Új vagyok a városban, és felszerelésre van szükségem a vadászatokhoz. A felszerelés sok pénzbe kerül, és jelenleg csak a testem van, amit a piacra vihetek. – A madame rámosolygott.

-- Őszinte, és egyenes. Tetszik a stílusod. De ha nincs senki, aki jót állna érted, csak teszt munkát adhatok neked. – Hope bólintott, beleegyezően, nem is számított másra.

-- Rendben, milyen vendégeket szeretnél kiszolgálni? – Hope megvonta a vállát.

-- Akárkit, akit nekem adsz. – Sophie halkan kuncogni kezdett.

-- Óvatosan az ilyen szavakkal. Tudod, a mi városunk tele van olyan fickókkal, akik könnyen eltörhetnek egy olyan tünde szépséget, mint te. – Hope mélyen a Madame szemébe nézett.

-- Adj bárkit, és bebizonyítom, hogy állom a szavam. – A pillanat, amíg egymás szemébe néztek tovább tartott, mint Hope várta, de végül a Madame elfordította a tekintetét, amikor a gardróbhoz ment.

-- Van egy rendszeres ügyfelünk, aki meg szeretne látogatni minket ma este. Abban az úriemberben több fém van, mint egy SWAT egységben. Eddig csak én tudtam kezelni, de jobban szereti a te fajtád. – Sophie kivett egy áttetsző selyem blúzt a szekrényből. Pont a tökéletes darabot, fekete volt, és pont Hope mérete. Aztán az ablak előtt lévő asztalhoz fordult, és egy kulcsot vett fel onnan.

-- Ez a munkaruhád. Ha elvégzed a munkát a szoba három napig a tiéd és kapsz tőlem néhány másik klienst is. – Hope elvette a dolgokat, amit a Madame felé nyújtott.

-- Megegyeztünk. – Sophie odaadta neki a blúzt, de a kulcsot olyan szorosan tartotta az ujjai közt, hogy Hope ne tudja finoman elvenni.

-- Figyelmeztetlek, nem egy finomkodó alak. Az éjszaka végére könnyen végezheted néhány törött csonttal. – Hopeot nem ijesztette meg a figyelmeztetés. Megtanulta hogyan használja a testét, a belső mágiáját, hogy egy troll erejével és szívósságával vetekedjen, mégis megőrizte a rugalmasságát. Erősen ráfogott ujjaival a kulcsra és kihúzta a Madame kezéből.

-- Ahogy mondtam, elbírok bármely úrral, vagy hölggyel, akit felajánlasz nekem. – Úgy tűnt a Madame elégedett a válasszal, vagy csak a mögötte lévő meggyőződéssel.

-- Kilenc harminckor érkezik. Van húsz perced, hogy lezuhanyozz és felvedd a munkaruhád. A kulcs a harmadik emelet tizenkettes szobáját nyitja. – Úgy látszott Sophienak nincs más mondanivalója.

-- És mi lesz a fizetséggel? – A madame felhúzta az egyik szemöldökét.

-- A szoba nem elég? – Rejtett fenyegetés volt Sophie hangjában, de Hope eldöntötte, hogy kockára teszi a szerencséjét. A legrosszabb esetben a Madame a sarokra küldi, nem a szobába.

-- Egy fickóért, akinek a szükségletei inkább a te fajtádhoz illenek? Nem hiszem. – Egy pillanatig érezte, ahogy a Madame ott helyben kitekeri a nyakát, és ez a pillanat ijesztően sokáig tartott. De aztán Sophie arca ismét feloldódott.

-- Van vér a pucádban, és mégis jól nézel ki. Imádom a stílusod. Kapsz egy belső parkolót is, amíg nekünk dolgozol. De most már ideje lenne menned, az idő telik. – Hope biccentett, és szó nélkül távozott a szobából.

Ha jönne egy jó tündér, és azt mondaná képes dolgokat meg nem történté tenni, akkor is így tenne, mert az az éjjel megalapozta a jövőjét Seattleben. És annak ellenére, amit készült tenni, Hope úgy érezte, hogy hazaérkezett, amikor elhaladt a Seattle tábla mellett.

Folytatása itt, valamint az éjszaka további eseményei itt.

Gratulálunk! Felvételt nyert!

Jelen mű, a Hope: Begining című angol szerzeményem folytatása, amely hamarosan itt is olvasható lesz, természetesen magyarul.

Másnap arra kelt, hogy valaki kinyitotta az ajtót. Erőtlenül emelte fel a fejét a párnák közül, hogy megnézze az érkezőt, aki nem más volt, mint a szőke lány, aki tegnap fogadta. Arca zavarodottnak tűnt, mintha csak meglepte volna, hogy valaki van a szobában.

-- Bocs, de nekem Sophie azt mondta, hogy ez a szoba üres. – Nem volt jó érzés arra ébredni egy teljesen idegen városban, hogy már az első alkalommal átverték. A feje erőtlenül hanyatlott a vissza a párnára, miközben nyugalmat erőltetett magára.

-- Adj két percet és már itt sem vagyok. – A lány válasza meglepte.

-- Oké. – Minden ellenkezés nélkül csukta be maga mögött az ajtót, magára hagyva Hopeot a szobában.

Néhány végtelennek tűnő másodpercbe tellett mire meggyőzte magát, hogy keljen fel, mert még órákat lett volna képes aludni. Az ágy szélére ülve elszörnyedt, ahogy meglátta a véraláfutástól keletkezett lila szalagot a csuklóján, de többre most nem volt ideje, mert ha Sophie tényleg átverte még meglehetősen hosszú nap állt előtte, mire szállást talált volna.

Néhány perccel később testhez simuló bőr kezeslábasában lépett ki a szobából, kezében az egykori munkaruhájával. A szöszi a falnak támaszkodva kaján mosollyal épp a zsebirodáján pötyögött valamit.

-- A Madame bent van? – Tette fel a kérdést neki Hope. A lány miután befejezte az üzenet írását összecsukta a szerkezetet, miközben megvonta a vállát.

-- Ő mindig bent van. – Hope minden további bájcsevegés nélkül indult el Sophie irodája felé, ahol tegnap is járt. Mire odaért sikerült lenyugodnia annyira, hogy ne törje rá egyből az ajtót, de ahogy bekopogott az ökle fájdalmasan felsajdult.

-- Gyere be! – Hallatszott Sophie hangja odabentről, éppen amikor újra dörömbölni akart volna. Szinte berontott az ajtón, majd miután becsapta maga után, a Madame előtt lévő íróasztalra vágta a kezében lévő blúz maradványait.

-- Átvágtál! – Üvöltött a Madamera és azt sem érdekelte, ha esetleg a szomszéd szobában egy lány épp a munkáját végzi. Sophie vészjósló komorsággal mérte végig a szemével, először a lányt, majd az asztalon lévő ruhadarabot.

-- Egy szakadt blúz még nem bizonyítja, hogy elvégezted a munkád. – Hope teljesen elvesztette a liftben szerzett kevés önuralmát is. Baljával az asztalra csapott miközben jobb mutatóujjával fenyegetően mutatott Sophiera.

-- Te szemét ribanc! Azt ígérted maradhatok, ha elvégzem a melót, nem szóltál egy árva szót sem, hogy bizonygatnom is kell! – Úgy tűnt valamivel sikerült öv alá ütnie, mert a Madame szinte azonnal elkapta a lány felé tartott csuklóját.

Sophie szinte még szinte hozzá sem ért megkínzott csuklójához, de már felkiáltott fájdalmában. Mintha csak meglepődött volna a Madame néhány másodperc szorítás után, amit persze Hope fájdalomkiáltása festett alá, elengedte a csuklóját.

Talán egy perc is eltelt anélkül, hogy egy szót is szólt volna, aztán asztalon lévő terminál felé fordult és pötyögni kezdett a billentyűzeten. Eközben Hope fájdalmasan húzta a mellkasához a csuklóját, hogy megpróbálja további kiáltás nélkül elviselni a gyötrő fájdalmat.

-- Hm. – Sophie végül csak ennyit mondott, de a hangja már közel sem volt bosszús, inkább úgy hangzott, mint aki pozitívan csalódott. A székéről felállva ismét az ablaknál lévő asztalkához ment, ahonnan egy kulcsot vett el, majd az íróasztalon Hope elé rakta.

-- Ahogy mondtam három éjszaka, és egy belső parkoló. A hűtőben mindig legyen elég szesz a kuncsaftoknak, és az elhasznált segédeszközökből is add le az utánpótlás igényed. – Hope értetlen grimasszal nézett a Madamera, és a kérdés szinte már magától fakadt ki belőle.

-- Ez most mi a franc? – A Madame mély levegőt vett, és úgy tűnt nehezére esik kimondani a tényeket.

-- Bevallom azért adtam neked Gruffot már az első éjszaka, hogy lerázzalak. Nem hittem, hogy elvállalod. A legtöbb lányom ránézni sem bír, és aki bevállalta, rajtam kívül, mind a dokinál kötött ki. – Hope nem számított ennyire őszinte válaszra. Sophie hangjában, mintha valami rejtett elismerés lett volna, mintha csak valami lehetetlen küldetést hajtott volna végre.

-- Ennyire azért nem volt vészes a dolog. – Sophie halkan kuncogni kezdett.

-- Nem kell szépítened, ismerem Gruffot annyira, hogy tudjam mit vár el a pénzéért. – Aztán az íróasztal egyik fiókjából egy kenőcsös tubust vett elő, és a kulcs mellé tette.

-- Ez pár óra alatt elmulasztja a véraláfutást, és van benne némi szer a fájdalom ellen. Ami a szobát illeti, minden, ami nem fért be megvan az alagsorban. Konyha, mosógép és ilyesmi. Az idődet úgy osztod be, ahogy akarod. Tudasd, velem mikorra hívjam a következő ügyfeled, ha úgy gondolod továbbra is szeretnél itt maradni. – Nem tartott sokáig, amíg eldöntötte, hogy vállalja a munkát. Azért jött a városba, mert azt hallotta itt könnyebb pénzt keresni, de azt nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan állást talál.

-- Előbb beszéljük meg az anyagiakat. – Mondta kevés gondolkodás után. Sophie szája sarkában halvány kapzsi mosoly jelent meg.

-- Egy ötvenes a részed minden átlagos kliens után. Az extrákért, mint Gruff egy százas.  A szobát felár nélkül használhatod, amennyiben heti legalább négy éjszakát nekem dolgozol. Előre dolgozhatsz, de utólag nem. Ezen felül olyan klienseket szórakoztatsz, a szobádban amilyet csak akarsz, ha nem rontja az üzletem. – Annak ellenére, hogy le akarta rázni, Sophienak elég konkrét üzleti elképzelései voltak. Hope pár pillanatig elgondolkodott a hallottakon, mielőtt elvette volna a kenőcsöt és a kulcsot az asztalról.

-- És kit ajánlanál estére? – Sophie kicsit kétkedve nézett Hopera.

-- Rögtön dolgozni akarsz Gruff után? – Hope hanyagul vállat volt.

-- Ha ez az izé tényleg olyan hatásos, ahogy mondtad, miért ne? Szükségem van a pénzre. – A Madame ismét megvillantotta pénzéhes mosolyát.

-- Gyere vissza négy körül, addigra megnézem, kinek az igényeihez passzolsz. – Hope egy apró biccentéssel nyugtázta a hallottakat, majd megfordult, hogy távozzon.

-- Csak még egy valamit! – Szólalt meg vészjóslóan a háta mögött Sophie. Hope felé fordult.

-- Hiába ígérkezik gyümölcsözőnek a kapcsolatunk, ha még egyszer ribancnak hívsz, azt fogod kívánni, bár Gruffot kellett volna szórakoztatnod a helyett, amit tőlem kaptál.

Habár nem ijedt meg a fenyegetéstől, tudta hol a helye, és örült mikor végre kikerült abból az istenverte irodából. A szobája a kilencediken volt, tartalomra megegyezett a lentebbiével, csak innen látni lehetett a távolban magasodó felhőkarcolókat.

Miután bekente a csuklóját azzal a förtelmes illatú krémmel, amit Sophie adott úgy döntött körül néz egy kicsit a városban, hiszen úgy tűnt elég sok időt fog eltölteni benne. A földszintre érve örömmel konstatálta, hogy Lira ugyan ott van, mint ahol tegnap hagyta.

Miután kikapcsolta a lopás gátlót mosolyogva ült fel a motorra, mert életében először érezte úgy, hogy végre halad valamerre az élete.

Hagyaték

Érezte a hőséget a bőrén. A lángok forróbban égették a bőrét mintha a pokolban lett volna. Próbált visszamenni a házba, tudta, hogy Lis még odabent van, de valamiért a ház körüli védőfal nem engedte át. Hallotta a lány sikolyát és látta, ahogy a törékeny testet feketére marják a lángok, de a fal miatt tehetetlen volt.

Hirtelen riadt fel, és még abban a másodpercben ült fel az ágyon. Zihált és szinte úszott a saját verítékében. Beletelt némi időbe, hogy felfogja hol is van, és hogy amit látott csak kísértő emlékek voltak. Azok a nyamvadt rémálmok, már megint.

Amikor végre sikerült megzabolázni a légzését kikelt az ágyból, és az ablak előtt lévő asztalhoz ment, ahol a még majdnem teli üveg tequilát hagyta. Először tölteni akart belőle, de aztán csak letekerte a kupakot és meghúzta az üveget.

A Doki adott neki egy rakás altatót, de egyik sem használt. Képtelen volt végigaludni akár csak egyetlen éjszakát is.

Kinézett az ablakon. Odakint még mindig korom sötét volt, csak a lámpák bágyadt fénye világított a városban. A dekkjén lévő órához fordult, ami szerint hajnali 1:34 volt. Nem lepődött meg a korai felriadáson.

Becsatlakozhatott volna, hogy átszörfölje az éjszakát, mint régen, de tudta jól hogy az sem segítene. Már próbálta. Akármerre ment, akármit csinált csak Lisát látta maga előtt, minden csak rá emlékeztette.

Már egy évvel Lis halála előtt felhagyott vele, hogy számolja a lány hányszor segítette ki a bajból. És csak egyszer lett volna szüksége Nethre, és ő akkor is csődöt mondott. Újra a szájához emelte az üveget, de már csak pár csepp szesz maradt benne. Ingerülten vágta a kukába az üres műanyag flakont, ami hangos döndüléssel landolt a leégett cigarettacsikkek tetején.

Szinte hallotta, ahogy Lis perlekedik vele.

Ide figyelj öcskös! Ha nem hagyod abba az önpusztítást kénytelen leszek szétrúgni az agyaras segged!

Valaki halkan kopogni kezdett az ajtaján.

-- Nyitva van… -- Dünnyögte csak úgy magának.

-- Már megint nem tudsz aludni? – Harry bácsikája lépett be a szobába. Az öregedő ork férfin még mindig az egyenruhája volt, valószínűleg megint túlórázott az őrsön.

-- Kímélj meg a hegyi beszédtől öreg, a legkevésbé ahhoz van most kedvem… -- Harry lemondóan megcsóválta a fejét.

-- Kid volt neked ez a Chorster, hogy ennyire megéri tönkretenni magad miatta? – Neth vádlón nézett a nagybátyjára.

-- Ha ennyire érdekel a húgom volt, ő volt az egyetlen igazi családtagom. – Harry bosszúsan prüszkölt egyet.

-- Anyád és én vagyunk a családod, nem valami pénzhajhász, aki uzsorakamatra tesz szívességeket… -- Nethnek ez volt az utolsó csepp. A Bácsikája sosem tudott mást tenni csak szapulni a lányt, holott alig találkozott vele.

-- Azt hiszed, nem tudom?! De ő akkor is ott volt, amikor az egész tetves világ hátat fordított, még akkor is, amikor a tulajdon anyám is elfordult tőlem! – Harry fenyegetően lépett előre unokaöccse felé.

-- Vigyázz a szádra kölyök! Különben…

-- Különben mi lesz Harry bá? – Szakította félbe nagybátyját és szinte már azt kívánta bárcsak megütné őt, hogy legyen oka visszaütni. El sem tudta képzelni, hogy csodálhatta ezt a megkeseredett férfit kiskorában.

-- Inkább feküdj vissza, és aludd ki magad! – Ezekkel a szavakkal az öregebbik Braxen becsapta maga mögött a szoba ajtaját.

Esze ágában sem volt lefeküdni, nem hogy esélyt adjon a rémálmoknak, hogy újra visszajöjjenek. Inkább tárcsázta Rafael számát az asztali telecomon. A fiatal ork férfi képe alig néhány másodperc után megjelent a kijelzőn.

-- Hoi hombre! Te még létezel? – Neth egy rövidet bólintott.

-- Sajnos. Kint vagy még? – Rafael biccentett a kamerába.

-- Épp most készültem letenni a kocsit. Fuvar kéne? – Neth kedvetlenül elővett egy szál cigarettát az asztalon lévő dobozból.

-- Ha nem gond. – Rafael megcsóválta a fejét.

-- Ugyan, ennyi bőven belefér. Hol vegyelek fel? – Neth mélyet szippantott a cigarettából mielőtt válaszolt volna.

-- A szokásos helyen. – Rafael ismét biccentett.

-- Tíz perc és ott vagyok. – Ahogy köszönés nélkül leütötte a hívás megszakítás gombot, szinte érezte, ahogy a húga erősen vállba bokszolja.

Köszönni luxus?!

A gondolat hatására a jobb válla sajogni kezdett, ahol a fém karját a húsba építették. Néhány mozdulattal megpróbált enyhíteni a fájdalmon, de tudta, hogy úgysem lesz tőle jobb. Utoljára akkor sajgott így, mikor felébredt a beültetés után.

Amikor magához tért egy Tir-i kórházban, minden olyan zavaros volt. A legutolsó emlékei még az alkarjából kiálló csontjához kötődtek, aztán egy puccos magánklinikán ébredt mindenféle csicsás szerkentyűvel körülvéve. És annak ellenére, hogy a vén hüllő minden percét megpróbálta beosztani Lis akkor is talált rá időt, hogy ott legyen vele, hogy átsegítse azon az időszakon.

A telecom csipogása zökkentette vissza, a képernyőn Rafael száma villogott, jelezve kitől jön a hívás. Neth leütötte a hívás fogadás gombot, és reménykedett benne, hogy a taxis nem mondja vissza a beígért fuvart.

-- Most komolyan képes voltál felültetni, és átbaszni az agyam hajnali háromnegyed kettőkor? – Neth a képernyő sarkában lévő kis órára nézett, amiről leolvasta, hogy már majdnem negyed három van.

-- Bocs haver, egy perc és lent leszek, csak akadt még egy kis dolgom indulás előtt. – Rafael bosszúsan nézett a kamerába.

-- Ajánlom is, különben ha legközelebb találkozunk, szétrúgom a segged. – Neth kezdett kijönni a sodrából.

-- Egy perc… -- Vetette oda a képernyőnek, majd ismét leütötte a hívásmegszakítás gombot.

Zuhanyozni már nem maradt ideje így egy viszonylag tiszta bokszerre cserélte a jelenlegit, és felvette a szokásos farmeres, bakancsos, bőrdzsekis szerelését. Egy másodpercig megtorpant, mielőtt felcsatolta volna az ares predator tokját a hóna alá, majd összehúzta a dzsekit mielőtt kilépett volna a szobából.

A lakásban sötét volt, Harry bá valószínűleg lefeküdt aludni a következő dupla műszakja előtt, az anyja meg… Valószínűleg most aludta ki az újabb adag kábítószert magából, csak azért, hogy felkelve ismét belőhesse magát.

A kapunál már ott állt az ismerős fekete americar. Ahogy lelépett a járdáról, hogy elölről megkerülje a kocsit, hallotta, ahogy a motor halkan életre kel. Amikor beült az anyósülésre Rafael a szokásos szívéjes köszönés helyett csak elszörnyedt arccal nézett rá.

-- Szarul festesz. – Neth hanyagul vállat vont.

-- Úgy is érzem magam. – Rafael szó nélkül tette sebességbe a kocsit, mielőtt Neth közölte volna az útirányt. Nem is volt rá szükség, hogy elmondja hova készül. A héten már negyedszerre vitte ki a Cityhez. Hogy megadja a beszélgetés lehetőségét Rafael manuálisan vezette végig az utat.  De Neth egy szót sem szólt, Rafael pedig nem tudod mit mondani, amivel felvidíthatta volna.

-- Kösz, majd megpróbálom meghálálni. – Mondta végül Neth mikor kinyitotta az ajtót, ahogy a kocsi leparkolt a főbejáratnál.

-- Kapd össze magad, azzal meghálálhatod. – Neth csak csendben kiszállt a kocsiból, és becsukat maga mögött az ajtót. Bárcsak olyan könnyű lenne!

Ahogy közeledett a City parkjában lévő emlékűmhöz egy katonai terepjárót vett észre a park mellett a járdánál állni. Az emlékműnél pedig egy ismerős alak állt, a tengerész egyenruhájában.

 -- Már megint nem tudsz aludni? – Tette fel a kérdést az ősz hajú troll férfi, amikor Neth mellé ért.

-- Mit parádézol itt ebben a göncben? – Nézett fel a férfire Neth, hangjából kiérződött, hogy fél a választól. Ben csak nagyot sóhajtott, miközben egy pillanatra sem fordította el a fejét az emlékműről.

-- Visszamegyek a gyalogsághoz. – Neth gondolkodás nélkül förmedt rá a férfire.

-- Megvesztél Tata?! Csak megöleted magad! – Ben még mindig nem fordult felé.

-- Az meglehet, de öreg vagyok én már ehhez az egészhez. – Neth már szabályosan ordított a férfivel.

-- És szerinted Ő mit szólna ehhez?! – Ben végre felé fordította a fejét, arca ismét kemény és megfejthetetlen volt. Még az előttük lévő márványszobor arcán is több érzelem volt, mint a trollén.

Neth csak duzzogva fordította arcát az emlékmű felé. Utálta mikor Ben így nézett rá. Néhány percig csak szótlanul álltak az emlékművet nézve mielőtt Ben mély levegőt vett volna.

-- Vigyázz magadra Kölyök. – Neth csak megkövülten állt, és nézte, ahogy a férfi a terepjáró felé indul. Úgy érezte mintha Lisa halála óta minden darabokra szakadt volna. Először Gordon harapott fűbe, aztán Garoth közölte, hogy végleg kiszáll a vadászatokból, utána Chris is majdnem fűbe harapott egy területharc során, és most a Tata is elment a városból. A felismerés újabb tonnákat nyomott a mellkasára, ahogy rájött, hogy egyedül maradt.

Csak akkor eszmélt rá, hogy a terepjáró hűlt helyét bámulja, mikor Iris hangját hallotta maga mögül.

-- Beszélnünk kell. – Az öreg nőstény hangja együtt érző, mégis határozott volt. Neth még azelőtt zúdította rá összes haragját és elkeseredését, mielőtt észrevette volna, mit tesz.

-- Nincs mit mondanom neked! Csak állsz és nézed, ahogy a dolgok széthullnak körülötted! Pedig egyetlen hívással érvénytelenné tehetnéd a behívóját, vagy adhatnál Chrisnek új kart! És még van képed azt szajkózni, hogy a barátunk vagy! – Iris hangja egy árnyalatot sem változott, ahogy ismét megszólalt.

-- A vendégek aludni szeretnének, folytassuk ezt a beszélgetést odabent. – Egy pillanat alatt döbbent rá tettére, ahogy megérezte Iris mondandójának súlyát. Hogy lehetett ekkora bolond hogy üvöltözni kezdjen Irissel a saját barlangja mellett? Talán arra vágyott, hogy majd az megharagszik rá, és gyorsan véget vet a szenvedéseinek? Vajon halálvágy vezérelte, vagy csak az ostobaság? Talán csak félt maga véget vetni a dolgoknak?

Szótlanul követte a Ladyt, aki a főbejárat felé indult. A csend ott feszült kettejük közt, és úgy érezte jóvá kell, tegye iménti ostobaságát. Már éppen kinyögte volna, hogy „Sajnálom.” amikor a Lady megszólalt.

-- Nem haragszom rád. – Rövid szünetet tartott, miközben megnyomta a mélygarázsba vivő lift hívógombját.

-- Ami azt illeti, igazad van. Ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy elfogadják a segítségem. – Hogy lehetett ekkora marha? Persze, hogy Iris felajánlotta a segítségét, mint ahogy Nethnek is segített dili dokit keresni. Mielőtt Neth ismét elmerülhetett volna a gondolataiban Iris újból megszólalt.

-- Hazudtam, mikor azt mondtam, hogy a chipen volt minden, amit Elizabet rád hagyott. – Neth értetlenül nézett a Ladyre.

-- Ezt hogy érted? Egy egész lakást meg egy rakás pénzt hagyott rám. – A Lady megcsóválta a fejét miközben elhaladtak a mélygarázs biztonsági őre mellett.

-- Van itt még valami. Féltem tőle, hogy csak ront majd a helyzeten, de azt hiszem, a jelenlegi helyzeten nem lehet rontani. – Nem értette mire céloz Iris, de a hallottak kezdték megijeszteni. Ennek ellenére szótlanul követte őt, amíg a szerverszoba mellett elhaladva egy hatalmas rituális körhöz nem értek.

Iris a kezével a kör felé mutatott, miközben a fal mellett lévő hosszú faragott fa komódhoz lépett volna.

-- Ülj le középen. – Szó nélkül engedelmeskedett a kérésnek, bár inkább érezte parancsnak.

Iris egy nagyobb ékszeres dobozzal ült le vele szemben, amit aztán felé nyújtott.

-- Ezt még akkor készítette, mikor a vén német embere rászállt. – Neth elvette a fehér bársonnyal borított dobozt, és félve hogy mit talál benne, kinyitotta. Egy szív alakúra csiszolt ametiszt volt benne. Akkora, hogy majdnem befedte a tenyerét. Nem volt szakértő, de ha az előtte lévő kő igazi volt, önmagában felért egy kisebb lakás értékével. Értetlenül nézett fel a kőről a Ladyre.

-- Nem értem. Mit ronthat, vagy javíthat az egészen egyetlen kő? – Iris mosolyogva nézett vissza rá, őszinte mosollyal, amilyet évek óta nem látott tőle.

-- Ez az egyetlen kő többet ér, mint bármi, amit Elizabet rád hagyott. De nem anyagi értelemben. – Neth ismét a kőre nézett, de még mindig nem értette, mit akart jelenteni az egész.

-- Vedd ki a dobozból, megmutatom. – Mondta néhány pillanattal később a Lady. A kő megnyugtató hűvösséggel simult a tenyerébe, ahogy eleget tett a felszólításnak. Iris kivette a másik kezéből a dobozkát, és a földre tette, majd Neth két keze közé zárta a hatalmas ametisztet. Neth kezeit a Lady hűvös törékenynek látszó kezei fogták gyengéden közre.

-- Hunyd le a szemed, és engedd el magad. – Hangzott a következő utasítás. Neth a tőle telhető legjobban próbált ellazulni, és amikor végre sikerült valamelyest kiüríteni a fejét, mintha csak egy álomba csöppent volna.

Lisa régi lakásában volt, egy asztal körül ültek, amin mindenféle rágcsálnivaló és pókerlapok voltak. Valaki más szemszögéből látta saját magát, ahogy egy viccet mesél. A felismerés teljesen letaglózta, mikor rájött, hogy Lisa lakásavató buliját látja, a lány szemszögéből. De nem csak látta, érezte is. Ott volt. Érezte a belsőjében szétáradó melegséget, ahogy nevetni kezdett a gyatra poénon. Boldog volt, és biztonságban érezte magát a jelenlévők közt.

Mintha csak egy műérzet felvételt cserélt volna le, a kép megváltozott. A biztonságos házban ült a kanapén. A hasa lüktetett és fájt, hogy legszívesebben kiáltott volna fájdalmában. Mellette Ben ült, és mindkettejük kezében lapok voltak. Feldúlt volt, és miután a lapjait az asztalhoz vágta Benre förmedt, amiért beleártotta magát a dolgaiba. Érezte, ahogy a rengeteg feszültség zokogás formájában készül kitörni belőle, de képtelen volt felállni a kanapéról, hogy elvonuljon kisírni magát.

Ben egy zsebkendőt nyújtott neki, amit elvett tőle, majd a férfi távozni akart. Valamiért azonban a karja után kapott, és nem engedte felállni. Ahogy a férfi visszaült a mellkasába temette az arcát, ahogy feltört belőle a zokogás. Ahogy Ben kezei vigasztalóan köré fonódtak, mintha minden fájdalomra megoldást jelentett volna. Szavai pedig percekig ott csengtek a fülében.

„… mintha csak a lányom lennél. ’’ Aztán megint váltott a kép.

Egy ork kislány ágya felett állt, és csak Chris segítő keze mentette meg attól, hogy fáradtában a földre nem rogyjon. Tudta, hogy a kislány rendbe fog jönni, és azt is tudta, hogy pihenésre lesz szüksége. Chrishez fordult, hogy engedje a saját lábán távozni, mire a férfi felajánlotta a saját lakását pihenés céljára. Ahogy Chris az ajtóhoz segítette érezte, hogy egy igaz barát megbízható védelme alatt van. Az érzés nagyon mélyről jött, és már szinte nem is barátként tekintett a férfire, hanem családtagként.

Aztán a kép egy anyakönyvi hivatal házasságkötő termére változott. Iris éppen akkor lépett vissza az emelvényről, hogy Ben mellé álljon miután aláírta az okmányt, mint tanú. Látta, ahogy Gordon az emelvényre lép, hogy aláírja a házassági iratot, és úgy érezte repülni tudna a boldogságtól, és egyetlen bánata az volt, hogy az ott történteket soha sem kürtölheti majd világgá.

Ahogy a kő súlya az érzések súlyával együtt nehezedett a tenyerére képtelen volt megtartani azt, és a földre ejtette. Ahogy a lány érzései tudatosultak benne, a lány hiánya miatti fájdalom zokogva töret fel belőle, bármennyire is gyerekesnek tartotta, ha egy férfi sír.

Legnagyobb meglepetésére a Lady szinte azonnal magához húzta. Úgy vigasztalta, mintha csak egy anya ölelte volna a gyermekét. A hangja olyan megnyugtatóan csengett a füleiben, hogy szinte érezte, ahogy feloldja a benne lévő feszültséget, és magány érzetet.

-- Ígérem, én sosem hagylak magadra.